Olvasási idő: ~ 17 perc

Tartalomjegyzék

4.

A magánvállalatok bürokratikus vezetése

1.

Hogyan tereli az állami beavatkozás és a profit gyengítése a bürokratizáció felé a vállalatokat

Egyetlen magánvállalat sem fog a bürokratikus vezetési módszerek áldozatául esni, ha kizárólag a profitszerzés céljával működtetik. Már rámutattunk arra, hogy a profitrendszer alatt minden ipari aggregátumnak – mérettől függetlenül – lehetőségében áll az egész vállalatot és minden részét oly módon szervezni, hogy fentről lefelé áthassa azt a kapitalista nyereségvágy szelleme.

De a mi korunk a profit elleni általános támadás kora. A közvélemény roppant erkölcstelennek ítéli, és a közjóra rendkívül károsnak tartja. A politikai pártok és a kormányok alig várják, hogy eltörölhessék, helyébe pedig azt tegyék, amit „szolgálat” szempontnak neveznek, és ami valójában bürokratikus vezetés.

Nem szükséges részletesen foglalkoznunk azzal, amit a nácik elértek ezen a területen. A nácik sikeresen eltörölték a profitot az üzletből. A náci Németországban nincs többé szabad vállalkozás. Nincsenek többé vállalkozók. Az egykori vállalkozókat a Betriebsführer (üzletvezető) szintjére redukálták. Műveleteik nem szabadok; kötelesek feltétlenül engedelmeskedni a Központi Termelésirányítási Testület, a Reichswirtschaftsministerium, illetve annak alárendelt kerületi és fiókirodái által elrendelt utasításoknak. A kormány nem csak a fizetendő és követelendő árakat és kamatokat határozza meg, a fizetések és bérek magasságát, a megtermelendő mennyiséget és a termelés során használandó módszereket; meghatározott jövedelmet oszt ki minden üzletvezetőnek, gyakorlatilag fizetett közszolgává változtatva őket. Ennek a rendszernek – néhány kifejezés használatán kívül – semmi közös tulajdonsága nincs a kapitalizmussal és a piacgazdasággal. Ez egyszerűen a német mintájú szocializmus, Zwangswirtschaft. Pusztán jogi ügyekben különbözik az orosz mintájú szocializmustól, az összes gyár nyílt államosításától. És természetesen, mint az orosz rendszer, ez is egy olyan társadalomszervezési módszer, amely teljesen autoritárius.

A világ többi részén a dolgok nem mentek ilyen messzire. Az angolszász országokban még mindig létezik magánvállalkozás. De korunk általános tendenciája hagyni a kormányt, hogy beleavatkozzon a magánvállalkozásba. És ez a beavatkozás számos esetben bürokratikus vezetést kényszerít a magánvállalatokra.

2.

Beavatkozás a profit magasságába

 A kormány különböző módszereket alkalmazhat a profit korlátozására, amelyet egy vállalkozó szabadon megkereshet. A leggyakoribb módszerek:

  1. Korlátozott a profit, amelyet a vállalkozások egy bizonyos osztálya szabadon megtermelhet. A többletet vagy át kell adni a hatóságoknak (például a városnak) vagy bónuszként el kell osztani az alkalmazottak között, vagy el kell törölni azt a fogyasztóknak felszámított ár csökkentésével.
  2. A hatóság szabadon meghatározhatja az árakat vagy a díjszabást, amelyet a vállalat felszámíthat az eladott árucikkekért vagy biztosított szolgáltatásokért. Ezt a hatalmat annak megelőzésére használja, amit túlzott profitnak nevez.
  3. A vállalat nem kérhet többet az eladott termékekért vagy biztosított szolgáltatásokért, mint a valódi költségek, plusz a hatóságok által meghatározott mennyiség, vagy a költségek százaléka, vagy egy fix díj.
  4. A vállalat szabadon kereshet annyit, amennyit a piaci állapotok engednek; de az adók elnyelik az összes vagy a legtöbb profitot egy bizonyos mennyiség felett.

Az összes fentebbi esetben az a közös tény, hogy a vállalkozás többé már nem érdekelt profitja növelésében. Elveszti ösztönzőit arra, hogy csökkentse költségeit, és munkáját a lehető leghatékonyabban és legolcsóbban végezze. Másrészt viszont ugyanúgy fennál minden korlát, amely a folyamatok javítását vagy a költségek csökkentését akadályozza. Az új költségcsökkentő eszközök adoptálásának kockázata a vállalkozót terheli. A munkavállalók bér- és fizetésemelési követeléseinek való ellenállás során felmerülő nézeteltérések rá hárulnak.

A közvélemény, megvezetve a szocialisták hamis meséitől, elhamarkodottan hibáztatja a vállalkozókat. Azt mondják, az ő erkölcstelenségük következtében csökken a hatékonyság. Ha olyan lelkiismeretesen és elkötelezetten törekednének a közjó biztosítására, mint az önzetlen közszolgák, rendíthetetlenül szolgáltatásuk javításán munkálkodnának a legjobb tudásuk szerint, akkor is, ha nem játszik szerepet a profitérdekük. Gonosz kapzsiságuk az, ami veszélyezteti a vállalat munkálatait korlátozott profitlehetőségek alatt. Miért ne tegyen meg az ember mindent, még akkor is, ha semmi személyes előnyt nem várhat kötelességei legjobb elvégzéséből?

Semmi nem nagyobb ostobaság, mint a bürokratát tartani a vállalkozó által követendő modellnek. A bürokrata nem törekedhet szabadon a jobbításra. A szabályoknak és regulációknak köteles engedelmeskedni, amelyeket egy felettes szerv bocsátott ki. Nincs joga innovációkba fogni, ha felettesei nem helyeslik azokat. Kötelessége és erénye az engedelmesség.

Vegyük példának a katonai élet feltételeit. A hadseregek minden bizonnyal a legideálisabb és legtökéletesebb bürokratikus szervezetek. A legtöbb országban olyan tisztek parancsnoksága alatt állnak, akik őszintén csak egy célnak kötelezték el magukat: hogy nemzetük haderejét a lehető leghatékonyabbá tegyék. A hadsereg mégis makacs ellenségességgel tekint minden javító próbálkozásra. Azt mondják, az általános vezérkar mindig az utolsó háborúra készül, nem pedig egy jövőbeli háborúra. Minden új gondolat a vezetők hajthatatlan ellenállásába ütközik. A haladás bajnokainak nagyon kellemetlen tapasztalataik voltak. Nem szükséges hangsúlyoznunk ezeket a tényeket; ismerősek mindenki számára.

Nyilvánvaló az oka ennek az elégtelen tényállásnak. Mindenféle fejlődés folyton ellentétben áll a régi és érvényes szabályokkal, és ebből fakadóan az általuk inspirált törvényekkel. Minden fejlődési folyamat változás, amely sok kockázattal jár. Csak pár, kivételes és ritka képességekkel megáldott ember képes új dolgokat tervezni, és meglátni azok áldását. A kapitalizmusban az újító szabadon megpróbálkozhat tervei megvalósításával, függetlenül attól, hogy a többség nem hajlandó elismerni azok érdemeit. Elegendő pár értelmes embert meggyőznie arról, hogy kezdőtőkét kölcsönözzenek neki. Egy bürokratikus rendszerben a legfentebb levőket kell meggyőzni, rendszerint öregembereket, akik hozzászoktak a dolgok elvégzéséhez az előírások szerint, és többé nem nyitottak az új gondolatokra. Semmilyen haladás és reform nem várható el olyan állapotok alatt, ahol az első lépés öregemberek beleegyezésének biztosítása. Az új módszerek úttörőit lázadóknak tartják, és úgy is kezelik őket. Egy bürokratikus elme számára a törvények betartása, azaz az elavult szokásokhoz való ragaszkodás, a legfőbb minden erény közül.

Azt mondani egy korlátozott profitlehetőségű vállalkozónak. „viselkedj úgy, ahogy egy lelkiismeretes bürokrata viselkedne” felér azzal, ha azt mondanánk neki, vessen meg minden reformot. Senki sem lehet egyszerre korrekt bürokrata és újító. A fejlődés pontosan az, amit nem láttak előre a szabályok és regulációk; szükségszerűen a bürokratikus tevékenységeken kívül esik.

A profitrendszer erénye az, hogy magasan jutalmazza a fejlesztéseket, amivel ösztönzi a kockázatvállalást. Ha eltörlik vagy komolyan csökkentik ezt a jutalmat, a fejlődés nem lehetséges.

A nagyvállalatok azért költenek jelentős összegeket kutatásokra, mert profitálni szeretnének az új termelési módszerekből. Minden vállalkozó folyton új fejlesztések után kutat; vagy költségei csökkentéséből, vagy terméke tökéletesítéséből szeretne profitot. A nyilvánosság csak a sikeres innovációt látja. Nem fogja fel, mennyi vállalat bukott meg, mert nem tudták meghonosítani az új folyamatokat.

Hiábavaló arra kérni egy vállalkozót, hogy a profit ösztönzője nélkül vágjon bele minden olyan fejlesztésbe, amit akkor alkalmazott volna, ha a várt profitok meggazdagították volna. A szabad vállalkozó az érvek és ellenérvek közeli és óvatos kalkulációja után, a siker és a bukás lehetőségeinek felmérése után hozza meg a döntését. Összeveti a lehetséges hozamot a lehetséges veszteségekkel. Saját vagyonában fog megjelenni mind a nyereség, mind a veszteség. Ez alapvető fontosságú. Saját pénzének elvesztését kockáztatni a kormány vagy más emberek profitlehetősége érdekében igen más nézőpontot eredményez.

De van itt valami, ami még fontosabb. Egy hibás innováció nem csak a befektetett tőkét károsítja, hanem a jövőbeli profitot is csökkenti. Ha megkeresték volna, e profit nagyrésze a kincstárba vándorolt volna. Elvesztése immáron hatással van az állam bevételére. Az állam nem fogja megengedni a vállalkozónak, hogy kockáztassa azt, amit saját bevételének tart. Azt fogja gondolni, hogy indokolatlan meghagyni a vállalkozó jogát, hogy kockáztassa azt, ami gyakorlatilag az állam pénze. Korlátozni fogja a vállalkozó szabadságát „saját” ügyei irányítására vonatkozóan, amelyek mostantól gyakorlatilag nem az övéi, hanem az államéi.

Jelenleg máris az ilyen politika kezdetén találjuk magunkat. A költségalapú szerződések esetén az állam nem csak arról szeretne meggyőzödni, hogy a vállalkozó által állított költségek valóban felmerültek-e, hanem hogy megengedhetők-e a szerződési feltételek alapján. Az állam minden költségcsökkentést magától értetődőnek tekint, viszont nem veszi figyelembe a kiadásokat, amelyek dolgozói, a bürokraták szerint nem szükségesek. Ez a következőt eredményezi: a vállalkozó elkölt valamennyi pénzt a termelési költségek csökkentése céljából. Ha sikerrel jár, az eredmény – a költség plusz a költségek valamennyi százaléka módszer alapján – nyeresége csökken. Ha nem jár sikerrel, az állam nem téríti meg a szóban forgó kiadásokat, és akkor is veszít. Minden próbálkozás, ami a tradicionális termelési rutin bárminemű megváltoztatására törekszik, rosszul végződik számára. Az egyetlen módja annak, hogy elkerülje a büntetést, ha semmit sem változtat.

Az adóztatás területén a fizetésekre kivetett korlátozások egy új fejlemény kezdőpontjai. Jelenleg kizárólag a magasabb fizetéseket érintik. De aligha fognak itt megállni. Ha egyszer elfogadják az alapelvet, miszerint az adóhatóságnak jogában áll kimondani, indokoltak-e bizonyos költségek, levonások vagy veszteségek, a vállalkozó hatalma más költségtételekre vonatkozóan is korlátozódni fog. Akkor a vezetőségnek meg kell bizonyosodnia, mielőtt bármilyen változásba kezd, hogy az adóhatóságok helyeslik-e a megkövetelt kiadásokat. Az adószedők lesznek a legfőbb hatóságok a gyártási kérdésekben.

3.

Beavatkozás a személyzet választásába

A magánvállalat dolgaiba történő bármiféle állami beavatkozás mindig ugyanazt a katasztrofális következtetést eredményezi. Megbénítja a kezdeményezőképességet és bürokratizmust nemz. Nem vizsgálhatjuk meg az összes alkalmazott módszert. Elég egy kiemelkedően felháborító példával foglalkoznunk.

Még a tizenkilencedik században, a liberalizmus európai csúcspontján sem volt olyan szabad a magánvállalkozás, mint amennyire egyszer ebben az országban volt. A kontinentális Európában minden vállalat és főképp minden cég sok  tekintetben folyton a kormányügynökségek döntéseitől függött. A hivataloknak mindig hatalmukban állt komoly károkat okozni minden cégnek. Hogy elkerülje az ilyen csapásokat, a vezetőségnek jó kapcsolatot kellett ápolnia a hatalmon levőkkel.

A leggyakoribb procedúra az volt, ha meghajoltak a kormány kívánságainak az igazgatótanács tagjaira vonatkozóan. Még Nagy-Britanniában sem tartották tiszteletre méltónak, ha egy igazgatótanács nem tartalmazott előkelő embereket. A kontinentális Európában, és kiváltképp Kelet- és Dél-Európában a tanácsok tele voltak egykori miniszterekkel, tábornokokkal, politikusokkal és az ilyen méltóságok unokatestvéreivel, sógoraival, iskolatársaival és egyéb barátaival. Az ilyen igazgatók részéről semmilyen kereskedelmi képesség vagy üzleti tapasztalat nem volt megkövetelt.

Az ilyen tudatlanok jelenléte az igazgatótanács fedélzetén többnyire ártalmatlan volt. Csupán begyűjtötték fizetésüket és nyereségrészesedésüket. De a hatalmon levőknek voltak egyéb rokonaik és barátaik, akik nem voltak alkalmasak az igazgatói tisztségre. Számukra fizetett pozíciók adódtak a személyzetekben. Ezek az emberek többet ártottak, mint használtak.

 A vállalkozásba történő állami beavatkozás növekedésével szükségessé vált olyan vezetők kinevezése, akiknek legfőbb feladata a hatóságokkal felmerülő nehézségek kiegyenlítése volt. Először csak egy alelnök volt felelős az „államapparátussal kapcsolatos ügyekért.” Később a kormánnyal és a politikai pártokkal ápolt jó kapcsolat vált az elnök és az összes alelnök fő követelményévé. Végül pedig egy cég sem engedhette meg magának a „luxust” hogy valamelyik igazgató népszerűtlen legyen a kormány, a szakszervezetek és a nagy politikai pártok szemében. Az egykori kormánytisztviselőket, államtitkárokat és a különböző minisztériumok tanácsosait tartották a legalkalmasabbnak a vezetői pozíciók betöltésére.

Az efféle igazgatók a legkevésbé sem törődtek a cég jólétével. Hozzászoktak a bürokratikus vezetéshez, és ahhoz mérten változtatták a cég üzletvitelét. Minek vesződni jobb és olcsóbb termékek legyártásával, ha az ember a kormány támogatására is támaszkodhat? Ők az állami megbízásokkal, hatékonyabb vámprotekcióval és egyéb állami szívességekkel törődtek. Az ilyen privilégiumokért pedig hozzájárulásokkal fizetnek a párt és a kormánypropaganda számára fenntartott alapokba, illetve a hatóságoknak rokonszenves emberek kinevezésével.

A nagy német vállalatok személyzetét régóta nem a kereskedelmi és technológiai képességeik alapján választják. Jobb esélyeik voltak az ügyes és politikailag megbízható diákszervezetek ex-tagjainak az állások és előléptetések megszerzésére, mint a hatékony szakértőknek.

Az amerikai helyzetek nagyon mások. Mint a bürokrácia minden szférájában, Amerika a magánvállalatok bürokratizációjában is „elmaradott.” Nyitott kérdés, igaza volt-e Ickes miniszternek, amikor azt mondta: „minden nagyvállalat egy bürokrácia.” De ha a belügyminiszternek igaza volt, vagy amekkora mértékben igaza van, az nem a magánvállalkozás evolúciójának a következménye, hanem az egyre növekvő állami beavatkozásnak.

4.

Határtalan függés az állami hivatalok döntéseitől

Minden üzletember, akinek lehetőségében állt megismerni Dél- és Kelet-Európa gazdasági állapotát, két pontba sűríti megfigyeléseit: Ezeknek az országoknak a vállalkozóit nem érdekli a termelési hatékonyság, a kormányok pedig korrupt klikkek kezében vannak. Ez a jellemzés nagyjából igaz. De nem említi azt, hogy mind az ipari hatékonyság, mind a korrupció azoknak a vállalkozásba történő állami beavatkozásoknak a következménye, amelyeket ezekben az országokban alkalmaznak.

Ebben a kormányzati rendszerben az államnak korlátlan hatalmában áll elpusztítani minden vállalkozást, vagy elhalmozni őket szívességekkel. Minden vállalkozás sikere vagy sikertelensége kizárólag a hivatalban levők szabad belátásától függ. Ha az üzletember nem egy hatalmas nemzet polgára, akit védelemben részesít a diplomáciai és konzuli képviselet, akkor az államapparátus és az uralkodó párt kegyelmétől függ. Elvehetik minden tulajdonát és bebörtönözhetik. Másrészt viszont gazdaggá is tehetik.

A kormány határozza meg a vámok és fuvardíjak mértékét. Ő bocsátja ki vagy utasítja el az import és export engedélyeket. Minden polgárnak vagy lakónak kötelessége az összes külföldi devizában megkeresett bevételét meghatározott áron eladni az államnak. Másrészt viszont az állam az egyetlen, aki devizát értékesíthet; tetszés szerint elutasíthat bármilyen devizakérelmet. Európában, ahol majdnem minden termelés a felszerelések, gépek, nyersanyagok és félkész termékek beszállításától függ, egy ilyen elutasítás egyenrangú a gyár bezárásával. Az adótartozások végső megállapítását gyakorlatilag a hatóságok korlátlan belátására bízzák. A kormány bármilyen ürügyet felhasználhat egy gyár vagy bolt elkobzásához. A parlament egy báb az uralkodók kezében; a bíróságokat az ő embereikkel tömték tele.

Ilyen környezetben a vállalkozó két eszközhöz folyamodhat: diplomácia és megvesztegetés. Ezeket az eszközöket nem csak az uralkodó párttal kell használnia, hanem a törvényen kívül helyezett és üldözött ellenzéki csoportokkal is, akik egyszer hatalomra juthatnak. Ez egy veszélyes kettős üzlet; csak félelem és gátlások nélküli emberek élnek túl ilyen rohadó környezetben. Az üzletembereknek, akik egy szabadabb korban nőttek fel, el kell távozniuk, és kalandorok veszik át a helyüket. Nyugat-Európai és Amerikai vállalkozók, akik hozzászoktak a törvényesség és korrektség környezetéhez, elvesznek, hacsak nem tudják biztosítani maguknak a helyi ügynökök szolgálatait.

Ez a rendszer természetesen nem igazán ösztönzi a technológiai fejlesztéseket. A vállalkozó csak akkor fontol meg további beruházásokat, ha meg tudja venni a gépezetet hitelből külföldi gyáraktól. Előnynek tartják az adósságot egy nyugati ország felé, mivel azt várják, hogy a diplomaták a hitelező védelmére fognak kelni, és így az adóst is segítik. Új termelési ágazatokat csak akkor avatnak fel, ha a kormány akkora prémiumot biztosít, amelytől hatalmas profitot remélnek.

Hiba volna a vállalatokat és a bürokráciát hibáztatni az állami beavatkozás rendszerének korrupciója miatt. Ez bürokratizmus, amely romlott politikusok keze alatt zsarolásba korcsosult. Mégis, látnunk kell, hogy ezek az országok elkerülhették volna a gonoszt, ha nem hagyják el a szabad vállalkozás rendszerét. A háború utáni gazdasági újjáépítésnek ezekben az országokban a politikájuk radikális változásánál kell kezdődnie.