Olvasási idő: ~ 36 perc

Tartalomjegyzék

Bevezetés

 

1.

A Bürokrácia szó szemrehányó konnotációja 

A bürokrata, bürokratikus és bürokrácia szavak nyilvánvalóan szitokszavak. Senki nem nevezi magát bürokratának, vagy saját szervezetirányítási módszerét bürokratikusnak. Ezeket a szavakat minden esetben sértő jelentéssel használják. Minden esetben a személyek, intézmények vagy procedúrák becsmérlő kritikáját hordozzák. Senki sem kételkedik abban, hogy a bürokrácia teljes mértékben rossz és egy tökéletes világban nem létezne.

A szóban forgó kifejezések nem korlátozódnak Amerikára vagy egyéb demokratikus államokra. Ez egy egyetemes jelenség. Még Poroszországban, a tekintélyelvű állam eszményképének földjén sem akarta senki, hogy őt bürokratának nevezzék. A királyi wirklicher geheimer Ober-Regierungsrat büszkén vállalata méltóságát és az abból fakadó hatalmát. Önteltsége az alattvalók és a nép tiszteletében fürdött. Saját fontosságának és tévedhetetlenségének gondolatától részegült. De szemtelen sértésnek tekintette volna, ha valaki arcátlanul bürokratának nevezi. Saját elképzelése szerint nem bürokrata volt, hanem köztisztviselő, Őfelsége megbízottja, az Állam közhivatalnoka, aki rendíthetetlenül ügyel a nemzet jólétére.

Érdemes megemlíteni, hogy a „progresszívek,” akikben a kritikusok a bürokrácia elterjesztőit látják, nem kelnek a bürokratikus rendszer védelmére. Épp ellenkezőleg, azok mögé sorakoznak fel, akiknek kritikáját más esetben „reakciósnak” nevezik. Azt állítják, hogy a bürokratikus módszerek egyáltalán nem szükségesek ahhoz az utópiához, amire törekednek. A bürokrácia – mondják – az a többnyire elégtelen módszer, amellyel a kapitalista rendszer dűlőre próbál jutni a saját eltűnésére irányuló rendíthetetlen tendenciával. A szocializmus végső és elkerülhetetlen győzedelme nem csupán a kapitalizmust, hanem a bürokráciát is el fogja törölni. A holnap boldog világában, a teljes tervgazdálkodás áldott mennyországában többé nem lesznek bürokraták. Az átlagember válik a legjelentősebbé; maguk az emberek gondoskodnak majd saját ügyleteikről. Csak egy szűk látókörű burzsoá eshet áldozatul a tévedésnek, hogy a bürokrácia az előíze annak, amit a szocializmus tartogat az emberiség számára.

Tehát mindenki egyetért abban, hogy a bürokrácia egy gonosz. De az éppoly igaz, hogy senki sem próbálta megfejteni félreérthetetlen nyelvezetet használva, mit is jelent valójában a bürokrácia. A szót általában tág értelemben használják. A legtöbb ember szégyenkezne, ha pontos meghatározást és magyarázatot kérnének tőle. Miként vethetik meg a bürokráciát és a bürokratákat, ha nem is tudják, mit jelent a szó?

2.

Az amerikai polgár vádja a bürokratizmus ellen

Egy amerikai, ha megkérnék, részletezze a növekvő bürokratizmus gonoszsága iránti számos panaszát, valami ilyesmit mondana:

„A kormányzatunk tradicionális amerikai rendszere a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalom elválasztásán, illetve az Unió és az Államok jogi fennhatóságának igazságos elosztásán alapul. A törvényhozókat, a végrehajtó hatalom legfontosabb képviselőit és számos bírót választáson keresztül emeltek hivatalba. Tehát a nép, a szavazók voltak a felsőbbrendűek. Továbbá, a kormány három ága közül egyik sem rendelkezett azzal a joggal, hogy beavatkozzon a polgárok magánügyeibe. A jogtisztelő polgár szabad ember volt.”

„Viszont most – számos éven át, és kiváltképp a New Deal megjelenése után – hatalmas erők dolgoznak azon, hogy a régi és jól működő demokratikus rendszert egy felelőtlen és önkényes bürokrácia zsarnoki uralmára váltsák. A bürokrata nem a választók szavazatán át került hivatalba, hanem egy másik bürokrata jelöli ki. Eltulajdonította a törvényhozói hatalom egy jelentős részét. Állami bizottságok és hivatalok hoznak rendeleteket és szabályokat, amelyek a polgár életének minden aspektusát irányítani kívánják. Nem csupán olyan ügyeket szabályoznak, amelyeket eddig az egyén belátására bíztak; nem restellnek elrendelni azt, ami gyakorlatilag a megfelelően elfogadott törvény hatálytalanításának minősül. E kvázi-törvényhozás eszközével a hivatalok szert tesznek arra a hatalomra, hogy számos fontos kérdés felett saját belátásuk alapján ítélkezzenek, azaz teljesen önkényesen. A hivatalok rendeleteit és ítéletet Szövetségi hivatalnokok juttatják érvényre. Az állítólagos jogi felülvizsgálat valójában csupán illúzió. A bürokraták napról napra több hatalomra tesznek szert; egyhamar ők irányítják az egész országot.”

„Kétség nem férhet ahhoz, hogy ez a bürokratikus rendszer lényegében szabadságellenes, demokráciaellenes, Amerika-ellenes, azaz ellentétben áll az Alkotmány szellemével és szövegével, és Sztálin és Hitler totalitárius módszereinek kópiája. A szabad vállalkozás és a magántulajdon elleni fanatikus ellenségeskedés hatja át. Megbénítja az üzletelést és csökkenti a munka produktivitását. Hanyag költekezéssel elpazarolja a nemzet vagyonát. Eredménytelen és pazarló. Bár amit tesz, azt tervezésnek nevezi, a valóságban nincsenek meghatározott tervei és céljai. Hiányzik belőle az egység és az egyöntetűség; a különböző hivatalok és ügynökségek ellentétes célokra törekednek. Ennek következménye a termelés és elosztás teljes társadalmi apparátusának szétbomlása. Elkerülhetetlenül a szegénység és a kín követi.”

A bürokrácia e vehemens vádja összességében megfelelő, bár érzelemmel fűtött leírása a napjaink amerikai kormányában megfigyelhető irányzatnak. Viszont téved, amikor a bürokráciát és a bürokratákat teszi felelőssé egy olyan evolúcióért, amely oka máshol keresendő. A bürokrácia csupán a sokkal mélyebben gyökerező dolgok és változások következménye és tünete.

Napjaink politikájának karakterisztikus jellemzője a tendencia, amely a szabad vállalkozást állami irányításra cseréli. Nagy hatalommal bíró politikai pártok és lobbicsoportok hevesen követelik az összes gazdasági tevékenység állami irányítását, a teljes állami tervgazdálkodást és a vállalatok államosítását. Céljuk, hogy teljesen a kormány irányítása alá kerüljön az oktatás és az orvoslási szakma. Az emberi tevékenységnek nincs olyan szférája, amelyet ne volnának készen alávetni a hatóságok parancsainak. Szemükben az állami irányítás a gyógyír minden betegségre.

A kormány mindenhatóságát hirdető lelkes szószólók igen szerényen szólnak a szerepről, amelyet ők játszanak az önkényuralom felé haladó folyamatban. A szocializmus felé menetelő tendencia, állítják, elkerülhetetlen. A történelmi evolúció szükséges és sorsszerű tendenciája. Karl Marxszal együtt állítják, hogy elrendeltetett a szocializmus elérkezése „a természeti törvények kérlelhetetlenségével.” A termelési eszközök magántulajdonlása, a szabad vállalkozás, a kapitalizmus, a profit rendszere halálra ítéltetett. A „jövő hulláma” az embert a teljes állami irányítás földi paradicsoma felé sodorja. A totalitarizmus bajnokai „progresszívnek” nevezik magukat, épp azért, mert úgy tesznek, mintha megértenék az előjelek jelentését, és mindenkit, aki megpróbál ellenállni az erőknek, amelyekkel szemben – ahogyan ők mondják – minden emberi erőfeszítés gyengének bizonyul.

Gombaként terjednek az új hivatalok és kormányügynökségek e „progresszív” politika következtében. A bürokraták sokszorozódnak, és alig várják, hogy lépésről lépésre korlátozzák az egyén cselekvési szabadságát. Számos polgár, azaz azok, akiket a „progresszívek” „reakciósnak” bélyegeznek, megveti a magánügyeibe való ilyesfajta beavatkozást, és a bürokraták inkompetenciáját és pazarlását hibáztatja. De ezek az ellenfelek mindeddig csupán egy kisebbséget képeztek. Ennek bizonyítéka az, hogy az előző választásokban nem voltak abban a helyzetben, hogy a szavazatok többségét maguknak tudják. A „progresszívek,” a szabad vállalkozás és magántevékenység hajthatatlan ellenségei, a totalitárius kormány általi vállalatirányítás megszállott bajnokai legyőzték őket.

Tény, hogy a New Deal politikáját támogatták a szavazók. Arra vonatkozóan sincs kétség, hogy teljesen elhagyják ezt a politikát, ha a szavazók többé már nem pártolják azt. Az Egyesült Államok még mindig demokrácia. Az Alkotmány még mindig ép. A választások szabadok. A szavazók nem kényszer alatt hozzák meg a döntést. Így tehát nem helyes azt mondani, hogy a bürokratikus rendszer alkotmányellenes és demokráciaellenes módszerek segítségével győzedelmeskedett. A jogászoknak igazuk lehet, amikor megkérdőjelezik néhány apró részlet törvényességét. De teljességében, a New Deal a Kongresszus támogatását élvezte. A Kongresszus hozta meg a törvényt és a Kongresszus finanszírozta.

Természetesen az amerikaiak olyan jelenséggel találják szembe magukat, amelyet az Alkotmány megalkotói nem láttak, és nem láthattak előre; a kongresszusi jogok önkéntes feladásával. A Kongresszus számos esetben kormányügynökségekre és bizottságokra ruházta törvényhozói funkcióját, illetve meglazította a költségvetés feletti uralmát azzal, hogy hatalmas forrásokat allokált a kiadások fedezésére, amelyeket az Adminisztrációnak kell részletekbe menően meghatároznia. Vitatott, hogy a Kongresszusnak hatalmában áll-e hatalmának egy részét ideiglenesen delegálnia. A National Recovery Administration esetében a Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek nyilvánította azt. De a hatalom óvatosabb úton történő átruházása majdnem állandó gyakorlat. Akárhogy is, a Kongresszus, míg így cselekedett, mindeddig nem került nézeteltérésbe a szuverén emberek többségének kinyilvánított akaratával.

Másrészről viszont be kell látnunk, hogy a hatalom átruházása a modern diktatúra legfőbb eszköze. A hatalom átruházásának eszközével uralkodott Hitler és Kabinetje Németország felett. A hatalom átruházásának eszközével akarja bevezetni a diktatúrát a Brit Baloldal, Nagy Britanniát pedig szocialista állammá alakítani. Nyilvánvaló, hogy a hatalom átruházásával a diktatúrát kvázi-alkotmányos ruhába öltöztethetik. Viszont szó sincs arról, hogy jelenleg ez volna a helyzet ebben az országban. Vitathatatlan, hogy a Kongresszus még mindig rendelkezik a delegált hatalma visszavételének törvényes jogával és az ahhoz szükséges valós hatalommal. A szavazók még mindig rendelkeznek a kongresszusi hatalom átruházását szélsőségen ellenző szenátorok és képviselők megszavazásának lehetőségével és jogával. Az Egyesült Államokban a bürokrácia alkotmányos alapokon nyugszik.

Az sem helyes, ha alkotmányellenesnek tartjuk a központi kormány egyre növekvő hatáskörét és az egyes tagállamok fontosságának ebből következő csökkenését. Washington az Államok semmiféle alkotmányos hatalmát nem bitorolta el. Azért mozdult el jelentősen a Szövetségi Kormány és a tagállamok hatalma közötti Alkotmány által meghatározott egyensúly, mert az új erő, melyre a hatóságok szert tettek, az Unióra, nem pedig az Államokra szállt. Ez nem rejtélyes washingtoni klikkek tevékenykedésének következménye, akik a tagállamok hatalmának megcsonkítására és központosításra törekednek. Ez annak a ténynek a következménye, hogy az Egyesült Államok egy gazdasági egység, egységes pénzügyi és hitelrendszerrel, illetve az árucikkek, a tőke és az emberek szabad mozgásával a tagállamok között. Egy ilyen országban központosítani kell a vállalatok állami irányítását. Kizárt volna azt egyéni tagállamokra hagyni. Ha minden tagállam szabadon, saját tervei alapján irányíthatná a vállalatokat, szétbomlana a belföldi piac egysége. A vállalatok állami irányítása csak akkor lehetséges, ha minden tagállam abban a helyzetben van, hogy területét elválaszthatja a nemzet többi részétől kereskedelmi és migrációs korlátokkal, illetve autonóm pénz- és hitelpolitikával. És mivel senki sem veti fel komolyan a nemzet gazdasági egységének széthasítását, a vállalatok állami irányítását az Unióra kell bízni. Az állami vállalatirányítás rendszerének természete, hogy a legnagyobb központosításra törekszik. A tagállamok autonómiája, ahogyan azt az Alkotmány garantálja, kizárólag a szabad vállalkozás rendszere alatt érvényesülhet. Azzal, hogy a szavazók a vállalatok állami irányítása mellett döntenek, hallgatólagosan, bár ezzel együtt akaratlanul, növekvő központosításra szavaznak.

Abba a hibába esnek a bürokrácia kritikusai, hogy támadásaikat kizárólag a tünetekre koncentrálják, nem pedig a gonosz székhelye ellen. Egyáltalán semmi különbséggel nem bír, ha a polgár gazdasági tevékenységének minden szegmensét szabályozó rendeletek számtalan sorozatát közvetlenül a törvény diktálja, amelyet a Kongresszus megfelelően beiktatott, vagy egy bizottság vagy kormányügynökség, mely hatalmára egy törvényen és a pénz allokációján keresztül tett szert. Ami miatt az emberek valójában panaszkodnak, az a tény, hogy a kormány ilyen totalitárius politikát folytat, nem pedig a berkeikben alkalmazott jogi eljárások. Semmiben nem különbözne, ha a Kongresszus nem ruházta volna fel ezeket az ügynökségeket kvázi-törvényhozói hatalommal, helyette pedig megtartotta volna magának a tevékenységük elvégzéséhez szükséges rendeletek kibocsátásának jogát.

Miután az árszabályozást tűzik ki a kormány céljának, meghatározatlan mennyiségű árplafont kell elrendelni, és a változó körülmények következtében közülük számtalant újra és újra meg kell változtatni. Ezzel a hatalommal az Árigazgatási Hivatal rendelkezik (Office of Price Administration). Viszont a hivatal bürokratáinak befolyását alapjában véve nem korlátozná, ha a Kongresszushoz kellene fordulniuk az árplafonok törvénybe iktatása érdekében. A Kongresszust számtalan olyan törvény árasztaná el, amely tartalma messze felülmúlja szakértelmét. A Kongresszus tagjai nem rendelkeznének sem idővel, sem az információval, amellyel komolyan megvizsgálhatnák az Árigazgatási Hivatal különböző alosztályai által benyújtott indítványokat. Nem maradna számukra más választás, mint bízni a hivatal vezetőjében és a munkavállalóiban, majd en bloc megszavazni az indítványokat, vagy hatálytalanítani a törvényeket, hogy a Hivatal rendelkezhessen az árszabályozás hatalmával. Elképzelhetetlen volna a Kongresszus tagjai számára, hogy ugyanazzal a lelkiismerettel és figyelmességgel vizsgálják meg az ügyet, mint amit általában a politika és a törvényhozás témájára szentelnek.

A parlamentáris procedúrák megfelelő eszköznek bizonyulnak egy olyan közösség számára szükséges törvények meghozatalához, amely a termelőeszközök magántulajdonlásán, a szabad vállalkozáson és a vásárlók felsőbbrendűségén alapul. Viszont lényegében alkalmatlanok az ügyek lebonyolítására a kormány mindenhatósága alatt. Az Alkotmány megfogalmazói soha nem is álmodtak egy olyan állami rendszerről, ahol a hatóságoknak kellene megállapítaniuk a bors, a narancs, a fényképezőgép, a borotvapenge, a nyakkendő és a szalvéta árát. De ha ennek az eshetősége az eszükbe is ötlött, bizonyára jelentéktelennek minősítették volna annak a kérdését, hogy az ilyen szabályozásokat a Kongresszus vagy egy bürokratikus ügynökség hozza meg. Egyszerűen megértették volna, hogy a vállalatok állami vezetése végső soron összeférhetetlen bármiféle alkotmányos és demokratikus kormánnyal.

Nem véletlen, hogy a szocialista országokat diktatórikus módszerrel uralják. A totalitarizmus és a nép általi kormányzat összeegyeztethetetlen. A dolgok Németországban és Oroszországban nem lennének különbek, ha Hitler és Sztálin minden rendeletét a „parlament” döntésére bízná. A vállalatok állami irányítása alatt a parlament nem lehet több mint az igenemberek gyülekezete.

Az sem igazolható, ha a hibát abban a tényben keressük, hogy a bürokratikus ügyintézőket senki nem választotta meg. A vezetők megválasztása csak a legfelsőbb vezetők esetén ésszerű. Itt a szavazóknak kell választaniuk a jelöltek közül, kiknek ismerik a politikai jellemét és meggyőződéseit. Abszurd volna ugyanezt a módszert alkalmazni egy tömeg ismeretlen ember kijelölésére. Annak van értelme, ha a polgár az elnökre, a kormányzóra vagy a polgármesterre teszi le a voksát. Viszont abszurd volna hagyni őket száz és ezer apró hivatalnokra szavazni. Az ilyen választások során a választóknak nem maradna más lehetőségük, mint a pártjuk által előterjesztett listára szavazni. Semmi lényeges különbséget nem jelent, ha a szabályszerűen választott elnök vagy kormányzó jelöli ki segédjeit, vagy ha a szavazók szavaznak egy listára, amely azoknak az embereknek a neveit tartalmazza, akit az ő preferált jelöltjük segédnek választott.

Való igaz, ahogyan a totalitarizmus felé menetelő áramlat ellenzői mondják, hogy a bürokraták saját belátásuk szerint, szabadon dönthetnek olyan kérdésekről, amelyek létfontosságú jelentőséggel bírnak az egyén életére. Igaz, hogy a hivatalnokok többé nem a polgárság szolgálói, hanem felelőtlen és önkényes uralkodók és zsarnokok. De ez nem a bürokrácia hibája. Ez egy új kormányzati rendszer következménye, amely korlátozza az ember saját ügyei igazgatásához való szabadságát, és amely egyre több és több feladatot ró a kormányra. Nem a bürokrata a bűnös, hanem a politikai rendszer. A szuverén nép pedig még mindig szabadon elvetheti ezt a rendszert.

Továbbá az is igaz, hogy a bürokráciát áthatja a magánüzlet és szabad vállalkozás ellen érzett izzó gyűlölet. De támogatói pontosan ezt tartják a rendszer leginkább dicséretreméltó attitűdjének. Nemhogy szégyellik vállalatellenes politikájukat, egyenesen büszkélkednek vele. Céljuk a vállalatok teljes állami irányítás, és minden üzletembert, aki próbálja elkerülni ezt az uralmat, a nép ellenségének látnak.

Végül pedig igaz, hogy az új politika, bár pusztán formális tekintetből nem alkotmányellenes, mégis ellenkezik az Alkotmány szellemével, azaz egyenértékű minden megdöntésével, amely érték volt az amerikaiak előző generációi szemében, azaz elkerülhetetlenül annak elhagyásában fog végződni, amit az emberek demokráciának neveznek, és ilyen értelemben Amerikaellenes. De e szemrehányás következtében sem veszítik el a „progresszív” tendenciák hírnevüket támogatóik szemében. Más szemmel tekintenek a múltra, mint kritikusaik. Számukra az összes eddig létező társadalom történelme az emberi degradáció, a szenvedés és a tömegek kegyetlen kizsákmányolásának története uralkodó osztályok által. Amit az amerikai nyelvben „individualizmusnak” neveznek, az – mondják – „a pénz iránti kapzsiság egy ékesszóló neve, amelyet erénnyé alakítottak és erényként ünnepelnek.” Az eszme annyiból áll, hogy „szabad kezet biztosítsanak pénzhajhászoknak, éles eszű szélhámosoknak, részvény-manipulátoroknak és egyéb banditáknak, akik a nemzeti vagyonon való portyázásból éltek.”[1] Az amerikai rendszert megvetik, mint egyfajta hamis „jognyilatkozat-demokráciát,” Sztálin orosz rendszerét pedig messzemenően dicsérik, mint az egyetlen demokratikus rendszert.

Napjaink politikai küzdelmének legfőbb kérdése, hogy a társadalmat a termelési eszközök magántulajdonlására alapozva szervezzük (kapitalizmus, a piaci rendszer) vagy a termelési eszközök állami tulajdonlására (szocializmus, kommunizmus, tervutasításos gazdálkodás). A kapitalizmus jelentése szabad vállalkozás, a fogyasztók felsőbbrendűsége gazdasági ügyekben, és a választók felsőbbrendűsége politikai ügyekben. A szocializmus jelentése az egyén élete minden szférájának állami irányítása, és a kormány korlátlan felsőbbrendűsége a termelés irányításának központi tanácsa szerepében. A kompromisszum e két rendszer között nem lehetséges. A közhiedelemmel ellentétben nincs arany középút, nem lehetséges harmadik rendszer a permanens társadalmi rend mintájaként.[2] A polgároknak választaniuk kell a kapitalizmus és a szocializmus között, vagy – ahogyan számos amerikai mondja – az amerikai és az orosz életmód között.

Aki e küzdelemben a kapitalizmus oldalára áll, annak nyíltan és közvetlenül kell azt tennie. Ki kell fejeznie a magántulajdon és a szabad vállalkozás melletti pozitív támogatását. Nem elég néhány olyan rendelet támadása, amely a szocializmus előtt hivatott az utat kikövezni. Haszontalan pusztán a következmények jelensége ellen küzdeni, nem pedig a totalitarizmus irányába menetelő áramlatok ellen. Tétlen semmittevés pusztán a bürokratizmus kritikáját fejtegetni.

3.

A „progresszívek” nézetei a bürokráciáról 

A bürokratizmus „progresszív” kritikusai támadásaikat elsősorban a nagyvállalatok bürokratizációja ellen irányítják. Érvelésük így hangzik:

„A múltban a vállalatok viszonylag aprók voltak. A vállalkozó abban a helyzetben volt, hogy felmérje vállalata minden részét és oldalát, és képes volt minden döntést személyesen meghozni. Ő volt minden befektetett tőke tulajdonosa – vagy legalábbis annak legnagyobb részéé. Életbevágóan fontos volt számára vállalkozásának sikere. A vállalkozó tehát a legjobb képességei szerint arra törekedett, hogy szervezete a lehető leghatékonyabb legyen, és hogy elkerülje a pazarlásokat.”

„De a gazdasági koncentráció megállíthatatlan áramlatával az állapotok radikálisan megváltoztak. Ma az egész látképet nagyvállalatok uralják. A távollevő tulajdonlást látjuk; a törvényes tulajdonosok, a részvényesek semmilyen módon nem szólhatnak bele a vállalatvezetésbe. A feladat hivatásos ügyintézőkre hárult. A vállalatok olyan hatalmasok, hogy feladataikat és tetteiket osztályok és ügyintézési részlegek között kell elosztaniuk. Az ügyintézés szükségszerűen bürokratikussá válik.”

„A szabad vállalkozás mai bajnokai romantikusok, mint a középkori műalkotások dicsőítői. Hatalmasat tévednek, amikor a mamutvállalatokat azokkal a tulajdonságokkal ruházzák fel, amelyek egyszer a kis- és középvállalkozások érdemei voltak. Fel sem merül a nagy aggregátumok kisebb egységekre bontása. Épp ellenkezőleg, továbbra is a gazdasági hatalom egyre nagyobb összpontosulása fog uralkodni. A monopolizált nagyvállalatok merev bürokratizmusba tömörülnek. A menedzserek, kik senkinek nem tartoznak felelősséggel, öröklődő arisztokráciává válnak; a kormányok pusztán egy mindenható üzleti klikk bábjává fognak válni.”

„Elengedhetetlen, hogy állami beavatkozással megzabolázzák ennek a menedzseri oligarchiának a hatalmát. Alaptalanok az állami szabályozás ellen szóló panaszok. A dolgok jelenlegi állása szerint két döntési lehetőség áll előttünk: egy felelőtlen menedzseri bürokrácia uralma, vagy a nemzet kormányáé.”

Nyilvánvaló az ilyesfajta érvelés apologetikus jelleme. Az állami bürokratizmus elterjedése elleni általános kritikára a „progresszívek” és a New Deal-pártiak úgy válaszolnak, hogy a bürokrácia egyáltalán nem korlátozódik a kormányra. A bürokrácia egy egyetemes jelenség, amely jelen van mind a vállalatokban, mind a kormányban. Legszéleskörűbb oka „a szervezet hatalmas mérete.”[3] Így tehát elkerülhetetlen gonosz.

Ez a könyv annak a feltárására törekszik, hogy egyetlen profitra törekvő vállalkozás – függetlenül attól, mennyire hatalmas – sem hajlamos bürokratikussá válni mindaddig, amíg a vezetőség kezeit nem köti meg az állami beavatkozás. A bürokratikus merevségre irányuló trend nem a vállalkozások evolúciójának természetes része. Ez a ridegség a vállalkozásba történő állami beavatkozás következménye. Olyan politika következménye, amelyet arra terveztek, hogy eltörölje a profit szerepét a társadalom gazdasági szerveződésének keretrendszeréből.

Ezekben a bevezető gondolatokban kizárólag egy nézőponttal szeretnénk foglalkozni a vállalatok növekvő bürokratizálódásával kapcsolatos népszerű panaszok közül. A bürokratizációt, mondják az emberek, „a kompetens, hatékony vezetőség hiánya” okozza. A „kreatív vezetőség” az, ami szükségeltetik.

A vezetőség hiányáról panaszkodni a politikai ügyekben a diktatúra összes hírnökének karakterisztikus jellemzője. A szemükben a demokratikus kormány legfőbb hibája az, hogy képtelen nagy Führereket és Duce-kat produkálni.

Az üzleti szférában a kreatív vezetőség a termelés és elosztás folyamatának a kínálat és kereslet változó feltételeihez való igazodásban, illetve a technikai fejlesztések gyakorlati célokra való adaptációjában ölt testet. Az a nagy üzletember, aki több, jobb és olcsóbb terméket termel, aki, mint a fejlődés úttörője, eddig ismeretlen vagy megfizethetetlen árucikkeket és szolgáltatásokat biztosít embertársai számára. Vezetőnek nevezhetjük, mert kezdeményező ereje és tevékenysége vetélytársait vagy teljesítménye utánzására, vagy visszavonulásra kényszeríti. Kimeríthetetlen találékonysága és az innováció iránti szerelme az, ami megakadályoz minden üzleti egységet, hogy tétlen bürokratikus rutinba korcsosuljon. Személyében testesíti meg a fáradhatatlan lendületet és fejlődést, amely a kapitalizmusban és a szabad vállalkozásban rejlik.

Minden bizonnyal túlzás lenne, hogy hiányoznak az efféle kreatív vezetők napjaink Amerikájában. Mindmáig él és tevékeny az Amerikai üzleti élet sok régi hőse. Kényes ügy volna véleményt formálni a fiatalabb emberek kreativitásáról. Valamennyi időbeli távolság szükséges a teljesítményük helyes értékeléséhez. Egy igazi zsenit nagyon ritkán ismernek el kortársai.

A társadalom semmivel nem képes hozzájárulni a találékony emberek szaporításához. Egy kreatív zsenit nem lehet kiképezni. A kreativitást nem tanítják iskolák. A zseni pontosan az az ember, aki ellenszegül minden iskolának és szabálynak, aki letér a rutin tradicionális útjáról és új ösvényeket nyit meg eddig elérhetetlen földeken át. A zseni mindig tanár, soha nem diák; mindig önerőből sikeres. Semmit nem köszönhet a hatalmon levők szívességének. Másrészről viszont a kormány előidézhet olyan állapotokat, amely megbénítja a kreatív szellem erőfeszítéseit, és megakadályozza őt abban, hogy hasznos szolgáltatásokat nyújtson a közösségnek.

Ez a helyzet ma az üzleti szférában. Tekintsünk kizárólag egy példára, a jövedelemadóra. A múltban egy találékony újonc belevágott egy új projektbe. Egyszerű kezdet volt; ő szegény volt, alaptőkéje kicsi volt, és javarészét kölcsönözte. Amikor elérkezett a kezdeti siker, nem növelte fogyasztásait, hanem ismét befektette nyeresége jóval nagyobb részét. Így tehát gyorsan nőtt vállalkozása. Vezetővé vált területén. Veszélyeztető versengése a vén, gazdag cégeket és a nagyvállalatokat arra kényszerítette, hogy vállalatvezetésüket az ő beavatkozása által előidézett feltételekhez igazítsák. Nem voltak képesek figyelmen kívül hagyni őt, hogy bürokratikus hanyagságba merüljenek. Arra kényszerültek, hogy éjt nappallá téve védekezzenek az ilyen veszélyes újítók ellen. Ha nem voltak képesek olyan embert találni saját vállalatuk irányításához, aki fel tudja venni a versenyt az újonnan érkezővel, egyesíteniük kellet vállalkozásukat az övével, és meg kellett hajolniuk vezetése előtt.

De ma a jövedelemadó elnyeli az efféle újonc nyereségének legalább 80 százalékát. Képtelen tőkét felhalmozni; képtelen növelni vállalkozását; üzlete sosem válik nagyvállalattá. Nem jelent veszélyt a vén érdekcsoportokra. Az öreg cégek és társaságok máris jelentős tőkével rendelkeznek. A jövedelem- és társasági adók megakadályozzák őket abban, hogy több tőkére tegyenek szert, míg azok megakadályozzák az újoncot, hogy bármennyi tőkére tegyen szert. Arra kárhoztatott, hogy örökké kisvállalat maradjon. A már létező vállalatok védelmezve vannak a találékony újoncok veszélyétől. Nem fenyegeti őket a verseny. Tulajdonképpeni privilégiumot élveznek mindaddig, amíg megelégednek azzal, hogy üzletüket a tradicionális úton és a tradicionális méretben tartsák.[4] A további fejlődés természetesen akadályba ütközik. A nyereségük folyamatos, adók általi lecsapolása lehetetlenné teszi, hogy saját tőkéjükből növeljék vállalkozásukat. Innen fakad tehát a merevségre irányuló hajlam.

Minden országban úgy írtak minden adótörvényt, mintha az adók legfőbb célja az új tőke akkumulációjának és az általa elérhető fejlesztések megakadályozása volna. Ugyanez a tendencia ölt teste a politika számos másik ágában is. A „progresszívek” nagyon célt tévesztenek, amikor a kreatív üzleti vezetőség hiánya miatt panaszkodnak. Nem az emberek hiányoznak, hanem az intézmények, amelyek megengednék nekik tehetségük hasznosítását. A modern politika épp úgy az újítók kezeinek megkötését eredményezi, mint a középkori céhrendszer.

4.

Bürokratizmus és totalitarizmus

Ebben a könyvben bemutatásra kerül az, hogy a bürokrácia és a bürokratikus módszerek nagyon régiek, és jelen kell lenniük minden olyan kormány adminisztratív apparátusában, amely uralma kiterjed egy nagy területre. Az ókori Egyiptom fáraói és Kína császárjai hatalmas bürokratikus gépezetet építettek, és így tett az összes többi uralkodó is. A középkori feudalizmus egy próbálkozás volt arra, hogy bürokraták és a bürokratikus módszer nélkül szervezzék meg nagy területek kormányzását. Törekvéseiben teljesen megbukott. A politikai egység teljes szétbomlását és anarchiát eredményezett. A hűbérurak, kik kezdetben csupán köztisztviselők, és így a központi  kormány hatalmának alárendeltjei voltak, tulajdonképpen független hercegekké váltak, akik szinte folyamatosan egymás ellen harcoltak és ellenszegültek a királynak, a bíróságoknak és a törvényeknek. A tizenötödik századtól kezdve a különböző európai királyok célja a hűbérurak arroganciájának megfékezése volt. A modern államot a feudalizmus maradványaira építették. A piti hercegek és bárók sokaságát a közügyek bürokratikus ügyintézésére cserélte.

A francia királyok ennek az evolúciónak az elöljárói voltak. Alexis de Tocqueville bemutatta, miként törekedtek rendíthetetlenül a Bourbon királyok a hatalmas hűbérurak és az arisztokraták oligarchikus csoportjai autonómiájának eltörlésére. Ilyen értelemben a Francia Forradalom csak azt érte el, amit maguk az abszolút uralkodók kezdtek. Eltörölte a királyok önkényességét, a törvényt tette legfelsővé a közigazgatás területén, és csökkentette a köztisztviselők önkényes ítéletének hatáskörét. Nem söpörte el a bürokratikus irányítást; pusztán törvényes és alkotmányos alapra helyezte azt. Franciaország tizenkilencedik századi közigazgatási rendszere arra törekedett, hogy a lehető legnagyobb mértékben megfékezze a bürokraták önkényességét a törvény segítségével. Modellként szolgált minden más liberális nemzet számára, akik – az Angolszász jogrendszer birodalmán kívül – alig várták, hogy a törvényt és a legalitást tegyék legfelsőnek a polgári közigazgatás területén.

Nem elég köztudott, hogy a Porosz közigazgatási rendszer, melyet annyira csodálnak az állam teljhatalmának szószólói, korai kezdetén csupán a francia intézmények imitációja volt. II. Frigyes, a „Nagy” király, a királyi Franciaországból importálta nem csupán a módszereket, hanem a kivitelezésükhöz szükséges embereket is. A jövedéki adó és a vám ügyintézését egy több száz importált francia bürokratából álló személyzetnek adta. Egy franciát postaügyi miniszternek nevezett ki, egy másik franciát az akadémia elnökének. A tizennyolcadik századi poroszoknak még jobb alapjuk volt porosztalannak nevezni a bürokratizmust, mint a mai Amerikaiaknak amerikátlannak nevezni azt.

A közigazgatási tevékenységek jogtechnikája nagyon különböző volt az angolszász jog országaiban, mint Európa kontinentális országaiban. Mind a britek, mind az amerikaiak teljesen meg voltak győződve arról, hogy az ő rendszerük nyújtotta a leghatékonyabb védelmet a közigazgatási önkény ellen. Viszont az utóbbi évtizedek tapasztalatai nyilvánvaló bizonyítékot szolgáltattak arra, hogy semmilyen jogi elővigyázat nem elég erős ahhoz, hogy ellenálljon egy erőteljes ideológia által támogatott irányzatnak. A kereskedelembe való állami beavatkozás és a szocializmus aláásta a gátakat, amelyeket húszgenerációnyi angolszász állított fel az önkényes uralom betörése ellen. A mezőgazdasági és munkás lobbicsoportokba tömörült értelmiségiek és szavazók „plutokratikusnak” becsmérelték a tradicionális amerikai kormányzati rendszert, és az orosz módszerek adoptálására vágytak, amely semmilyen védelemmel nem ruházza fel az egyént az állam önkényes hatalma ellen.

A totalitarizmus sokkal több, mint egyszerű bürokrácia. A totalitarizmus minden egyén teljes életének, munkájának és szabadidejének alárendelése a hatalmon és hivatalban levők uralmának. A totalitarizmus az ember fogaskerékké redukálása a korlátozás és kényszer mindent átölelő gépezetében. Arra kényszeríti az egyént, hogy lemondjon minden tevékenységről, amit az állam nem helyesel. Az eltérő vélemény kifejezésének semmilyen formáját nem tolerálja. A totalitarizmus a társadalom átalakítása egy szigorúan megfegyelmezett munkasereggé – ahogy a szocializmus támogatói fogalmaznak – vagy börtönné – ahogy ellenzői mondják. Mindenesetre egy radikális megszakítása annak az életmódnak, amelyhez a múltban ragaszkodtak a civilizált nemzetek. Nem pusztán a keleti despotizmushoz való visszatérés, amely alatt, ahogy Hegel megfigyelte, kizárólag egy ember volt szabad, mindenki más szolga volt, hiszen azok az ázsiai királyok nem avatkoztak bele alattvalóik napi rutinjába. Az egyéni gazdák, marhatenyésztők és mesteremberek számára megmaradt a tevékenységek egy köre, amely cselekvésében nem zavarta őket a király és az ő csatlósai. Bizonyos mértékű autonómiát élveztek saját háztartásukon és családjukon belül. A helyzet különb a modern szocializmus esetében. A modern szocializmus totalitárius a szó szoros értelmében. Az egyént bölcsőtől sírig szoros pórázon tartja. Az „elvtárs” élete minden pillanatában köteles engedelmeskedni a legfőbb uralkodó által kiadott parancsnak. Az Állam egyszerre védelmezője és munkaadója. Az Állam határozza meg munkáját, diétáját és élvezeteit. Az Állam mondja meg, mit gondoljon, és miben higgyen.

A bürokrácia eszközként szolgál ezen tervek végrehajtásában. De az emberek igazságtalanul vádolják az egyéni bürokratát a rendszer bűnei miatt. A hiba nem a hivatalokat megtöltő férfiakban és nőkben rejlik. Ők nem kevésbé az új életmód áldozatai, mint bárki más. A rendszer a rossz, nem annak alárendelt dolgos emberei. Egy kormány nem tud meglenni hivatalok és bürokratikus módszerek nélkül. És mivel a társadalmi együttműködés nem működhet polgári kormány nélkül, valamennyi mértékű bürokrácia elengedhetetlen. Amit az emberek elleneznek az nem maga a bürokrácia, hanem a bürokrácia betörése az emberi élet és tevékenység minden területébe. A bürokrácia beavatkozása elleni küzdelem lényegében a totalitárius diktatúra elleni lázadás. Alkalmatlan a szabadságért és a demokráciáért vívott harcot a bürokrácia elleni küzdelemnek nevezni.

Ennek ellenére bizonyos mértékben megalapozott a bürokratikus módszerek és procedúrák elleni általános panasz. A hibái minden szocialista vagy totalitárius elképzelés alapvető defektjeiről árulkodnak. A bürokrácia problémájának teljes körű elemzése során végül fel kell fedeznünk, miért teljesen életképtelenek a szocialista utópiák, és miért szükségszerű, hogy gyakorlatba ültetésük során nem csak mindenki elszegényedéséhez, hanem a társadalmi együttműködés szétfoszlásához vezetnek – miért torkollnak káoszba. A bürokrácia ezen tanulmánya jó módszer a társadalmi szerveződés mindkét rendszerének, a kapitalizmusnak és a szocializmusnak a vizsgálatára.

5.

Az alternatíva: profitalapú vezetés vagy bürokratikus vezetés

Ha szeretnénk kideríteni, mit is jelent valójában a bürokrácia, először a profit elemzésével kell kezdenünk egy kapitalista társadalom keretrendszerén belül. A kapitalizmus esszenciális jellemzői nem kevésbé ismeretlenek, mint a bürokráciáé. A demagóg propaganda által népszerűsített hamis legendák a kapitalista rendszert teljesen hamis színben tüntették fel. A kapitalizmus sikerrel járt a tömegek anyagi jólétének példátlan mértékű felemelésében. A kapitalista társadalmakban a népességi adatok immáron többszörösen magasabbak, mint az „ipari forradalom” előestéjén, és eme nemzetek minden polgára sokkal magasabb életszínvonalat élvez, mint a jómódú emberek az előző korszakokban. Ennek ellenére a közvélemény nagy része becsmérelve tekint a szabad vállalkozásra és a termelőeszközök magántulajdonlására, mint szörnyű intézmények, amelyek károsak a nemzet döntő többségére, és kizárólag a kizsákmányolók egy apró osztályának önző osztályérdekét támogatják. A politikusok – akiknek legfőbb teljesítményük a mezőgazdasági termelés illetve a termelési módszerek technológiai fejlesztésének korlátozása – a kapitalizmust „a szűkösség gazdaságának” nevezik, és a bőségről beszélnek, amit a szocializmus hoz majd. A szakszervezeti vezetők, melynek tagjai saját autóikat vezetik, lelkesen magasztalják az orosz proletárok lezüllött és mezítlábas életkörülményeit, és lelkesen dicsérik a szabadságot, amit az orosz munkások élveznek, ahol elnyomták a szakszervezeteket, a sztrájkok pedig bűntettnek minősülnek.

Nem szükséges részletesen elemezni ezeket a meséket. Nem a dicséret, és nem is a megvetés a célunk. Szeretnénk tudni, micsoda pontosan a két szóban forgó rendszer, hogyan működnek, és hogyan szolgálják az emberek szükségleteit.

Úgy tűnik, a bürokrácia kifejezés használatának megannyi homályossága ellenére is egyhangúan megkülönböztetett a dolgok elvégzésének két ellentétes módszere: a magánember módszere és a módszer, amellyel a kormányhivatalok és hatóságok működnek. Senki sem tagadja, hogy az elvek, amely alapján egy rendőrséget működtetnek, radikálisan különböznek egy profitra törekvő vállalat által alkalmazott elvektől. Így tehát helyénvaló e két különböző intézményosztály módszereinek vizsgálatával, illetve azok összehasonlításával kezdenünk.

A bürokrácia, annak előnyei és hátrányai, annak működése és műveletei, kizárólag a kapitalista piacgazdaságban működő profittal való szembeállításon keresztül érthető meg.

[1] W.E. Woodward, A New American History, 808. o. A könyv borítóján a következőt olvashatjuk: „Ma bármilyen jobboldali gondolkodású szülő, aki minden tény tudatában van, valószínűleg általánosságban véve jóval kielégítőbbnek találná Benedict Arnold-ot, mint Lincoln-t, gyermeke példaképe gyanánt.” Nyilvánvaló, hogy akik ilyen nézeteket vallanak, semmi problémát nem találnak a bürokrácia amerikaellenességében. 

[2] Lásd lejjebb, 117-119. o.

[3] Marshall E. Dimock és Howard K. Hyde Bureaucracy and Trusteeship in Large Corporations, 36. o.

[4] Ez nem egy esszé az adóztatás társadalmi és gazdasági következményeiről. Tehát nem szükséges beszélnünk az örökösödési adó hatásairól, amely hatása már évek óta érezhető ebben az országban, míg a jövedelemadó fentebb leírt hatásai új keletű jelenségek.