Olvasási idő: ~ 13 perc

Blogján Deliága Éva gyermekpszichológus kiválóan demonstrálja, miként reprodukálja önmagát a gyermekkori trauma:

Mostanában szárnyra kaptak olyan hírek, hogy rosszat tesznek azzal a szülők, ha a Mikulással hitegetik gyermeküket, hiszen milyen szörnyű csalódás lesz majd a gyermeknek, ha rádöbben a nyers valóságra. Nem lenne jobb megelőzni mindezt azzal, hogy nem is ámítják a szülők az éj leple alatt ajándékot hozó nagy szakállú öregúrral gyermeküket?

Nem. Mikulásra szükség van. A Mikulás ünnepe fontos, a gyermeknek örömet okoz, és nem predesztinálják őt arra, hogy mélységesen csalódjon a világban és szüleiben.

[…]

Felnőttként már kevés kapcsolatunk van a gyermeki fantáziavilággal, az élénk, gazdag belső képekkel, melyek kiegészítik, kissé kiszínezik a valóságot. Racionálisan belegondolva, a felnőttben felmerülhet: a Mikulással hazudik a gyermeknek? Azonban ez a fajta gondolkodás nem veszi figyelembe a gyermeki érzületet és észlelést, mely gyökeresen eltér a felnőttek logikus, materialista gondolkodásmódjától.

A gyermeki világban a mese, képzelet, álom, fantázia és valóság nem különül el élesen egymástól. Az álmodozás, fantáziálás átszövi a valóságérzékelést, nincsenek még meg a realitás éles határai. Iskolás kor előtt feltétlenül igaz, hogy a lehetséges és a lehetetlen nem képez két külön kategóriát. Mindamellett, hogy tudja a gyermek, hogy a troli menetrendszerűen érkezik -tehát van tapasztalata a világ ésszerű működéséről-, számára természetes, hogy ha a párnája alá teszi a kiesett tejfogát, akkor a láthatatlan Fogtündér ajándékot csempész a helyébe. Ezek a racionális és mágikus dolgok remekül megférnek egymás mellett a gyermekek világában. Csak iskoláskorban kezd el teret hódítani majd a materialista, ok-okozatra épülő, racionális gondolkodás, ahol a mágikus világ falai elkezdenek megremegni. Hiszen felmerül, hogy a Fogtündér honnan tudta, hogy ő milyen ajándékra vágyik, vagy, hogy miért nem riasztott be a riasztó, mikor berepült?

[…]

Szó sincs tehát hazugságról, ezt a fajta ünnepet, csodákkal teli mesevilágot elfogadják és igénylik a gyerekek, és csak akkor lépnek ki belőle, mikor megérettek rá, hogy ezt el tudják engedni. Addig viszont segítsük őket hozzá, hogy a lehető legtovább megmaradhasson élénk belső fantáziájuk, és a mágikus gondolkodás, mely iránt felnőttként is oly kedves nosztalgiával emlékszünk vissza.

Röviden, a gyermekpszichológus szerint a gyermeknek hazudni a Mikulásról valójában nem hazugság, mert a gyermek élvezi, ha hazudnak neki. A gyermekünkkel való viselkedésünket – a gyermekpszichológus szerint – nem az objektív és mindenki által elfogadott alapvető erkölcsi normák határozzák meg, hanem pillanatnyi érzések; nyugodtan elhitethetjük hiszékeny, ránk támaszkodó gyermekünkkel a legnagyobb baromságot, hiszen úgyis képtelen megkülönböztetni az igazságot a hamisságtól. Az emberi faj legújabb, tapasztalatlan tagjaként hatalmas erőfeszítéseket tesz, hogy mesterévé váljon elméjének, és kifejlessze racionalitását – amely küzdelem során sokszor nehezére esik megkülönböztetni az álomvilágot a valóságtól, – segítség helyett viszont öntsünk egy adag forró ismeretelméleti ólmot fejlődő gondolkodására, és hitessük el a gyermekkel, hogy a legirracionálisabb őrültségek teljesen valósak és igazak – majd pedig nézzük mosolyogva Szenteste, ahogyan a mítoszok világába zárt apró gyermek kognitív, filozófiai képességei károsodnak, és összemossa a hazug mesét a valósággal – hiszen ez neki olyan jó!

Ha figyelmesen elolvassuk a gyermekpszichológus bejegyzését, láthatjuk, hogy érvek helyett csupán érzelmekre apellál. A valóságban a gyermek kognitív képességeinek teljes elpusztítása elengedhetetlen része a mai gyermeknevelésnek és oktatásnak. Sőt, kultúránk az őrült lázálmok megkérdőjelezetlen elfogadására alapszik, hiszen, mint ahogy azt tudjuk, “meg kell adnunk a lehetőséget arra, hogy egy csoport ember önkényesen raboljon, erőszakoskodjon vagy gyilkoljon, hogy a társadalomban ne legyen rablás, erőszakoskodás vagy gyilkosság.” Minden gyermeknek át kell esnie azon, ahogy a tanárok, szülők, és a felette hatalmat gyakorló társadalmi szereplők belekényszerítik gondolatvilágába ezt az ellentmondást, súlyosan károsítva elméjét.

Később, ahogyan a gyermek felnő, és megtudja, hogy keservesen elárulták és hazudtak neki, kínzó fájdalmat és csalódást érez, amely a természetes reakciónk, ha valóban hátba döfnek azok, akik számunkra kedvesek. Amikor viszont adott a lehetőség, eme kínkeserves fájdalom elől sokan a mitológiába menekülnek, tettetve, hogy a hazugság valójában igaz. Igen egyszerű dolguk van akkor, ha körülöttük mindenki más is ugyanígy tesz, például ha mindenki hisz az Államban. És pontosan ezért van az, hogy az emberek megdöbbentő erőszakkal reagálnak arra, amikor megjelenik egy filozófus a társadalomban, és rávilágít a közösen vallott hazugságokra. Fájdalmas. Kínzó. Gyötrő. A filozófus hallgatóságának át kell élnie a cserbenhagyás és elárultság érzetét, amely elől a hazugságba, a kollektív mitológiákba menekült. És mivel az emberek számos esetben inkább mészárolnak le milliókat, minthogy szembe nézzenek a gyermekkori traumákból fakadó fájdalmakkal, az emberiség filozófusai közül tanításukért túl sokan életükkel fizettek.

Összefoglalva, szüleink egy mágikus, jóakaró lényről meséltek nekünk, amely megjutalmazza a jókat és megbünteti a rosszakat. Ennek a lénynek száz és száz szolgálója volt, akik kitartóan szorgoskodtak, hogy az engedelmeseknek ajándékot vigyenek. Körülöttünk mindenki hitt ebben a mesében: az osztálytársaink igaznak gondolták, tanáraink újra és újra megerősítették hitünket benne. A valóságban ez a lény csupán egy álca volt, amely mögé más emberek rejtették tetteiket.

Amikor az egyik gyermek erre rájött, a többiek egyszerűen nem hallgattak rá. Érzelmileg függtek a mítosz igazától, a benne található ellentmondások pedig felzaklatták és nyugtalanították őket.

A valóságban ez a lény nem létezett. Emberek találták ki annak érdekében, hogy másokat irányítsanak. Akik ezt a hazugságot terjesztik, vagy maguk is megtévesztettek, vagy tudják az igazságot, viszont hazudnak, hogy hatalmat gyakorolhassanak mások felett. Ez nem több, mint egy gonosz és mérgező tündérmese. A lény nem létezik, függetlenül attól, az emberek mennyire ragaszkodnak ahhoz, hogy igen.

Az Állam egy hazugság.

Az Ellenpropaganda kizárólag olvasói támogatásokból tartja fenn magát. Ha értéket találtál a munkánkban, ide kattintva támogathatod az oldalt.

Következő oldal>>