Olvasási idő: ~ 12 perc

Magyarországon – legyen az bármennyire kísértve a szocializmus szellemével – még mindig van némi remény a szabadságra és a gazdasági fejlődésre. Viszont ha azt kívánjuk, hogy a mi oldalunk győzedelmeskedjen a szocializmus és a kapitalizmus közötti ideológiai háborúban, számos feladatunk akad; el kell érnünk a fiatalságot, egyaránt azokat, akik nem látnak több reményt a magyarországi jövőjükben, és azokat, akik itthon kívánnak maradni, és tenni kívánnak az ország érdekében. De épp olyan fontos megszólítani azokat az embereket, akik politikai véleményeiket téves gazdasági megfontolásokra alapozzák és nem találkoztak még az osztrák közgazdaságtani iskola érveivel. Ezek azok az emberek, akik úgy gondolják, hogy létezett valaha Magyarországon szabadpiaci kapitalizmus, akik abban a hitben élnek, hogy a “vadkapitalizmus” és hasonló jelzők használatával érvet hoztak létre és sikeresen megcáfolták az osztrák iskola elmúlt száz évének legkiemelkedőbb közgazdaságtani irodalmát – és akik hiszik, hogy az állami intervenció helyes és szükséges kelléke a gazdasági növekedésnek.

Ők azok, akiket kiválóan jellemeznek Murray Rothbard szavai, miszerint: “Nem bűn a közgazdaságtani tudatlanság, végtére is ez egy specializált tudományág, és sokan komornak tartják. De felelőtlenség lármásan terjeszteni közgazdaságtani témára vonatkozó véleményeket e tudatlanság állapotában.”

Azért van a mém, hogy terjeszd.
Azért van a mém, hogy terjeszd.

Egy furcsa ellentmondásra bukkanunk akkor, amikor a magyar közbeszédre figyelünk. Egyrészt azt látjuk, hogy az emberek látszólag kiváltképp a szívükön viselik az ország bizonyos intézményeinek sorsát, és hangot adnak elégedetlenségüknek az egészségügy, vagy esetleg az oktatási rendszer minősíthetetlen színvonalával kapcsolatban. Másrészt viszont – és itt az ellentmondás – azt is látjuk, hogy ugyanezek az emberek teljesen helyesnek tartják a szocializmus politikáját, és a világért sem gondolnának arra, hogy az oktatási rendszerből vagy az egészségügyből a lehető leggyorsabban ki kellene vonulnia az államnak. Tehát egyrészt hirdetik, hogy őket mennyire mélyen érinti az ország létfontosságú intézményeinek romlása, mindeközben támogatják azt a politikát, amely a történelem során mindenhol és minden esetben csak pusztítást okozott.

Stefan Molyneux példájával élve, tegyük fel, hogy az állításom szerint én nagyon nagyon szeretnék neked segíteni, hogy eljuss a célállomásodra. A leginkább érthető módon elmagyarázom, hogy mikor merre kell kanyarodnod, hogy oda érj, ahova szeretnél. Te pedig megfogadod a tanácsaimat, és úgy követed őket, ahogyan mondtam, viszont a valóságban teljesen ellentétes irányba küldtelek el, és sokkal sokkal távolabb kerültél a célodtól, mint mielőtt az útvonalamat kezdted el követni.

Pontosan ilyen a tanácsuk azoknak az embereknek, akik szerint az egészségügy vagy az oktatási rendszer problémáinak megoldása egész egyszerűen abból áll, hogy az államnak többet kell költeniük azokra az intézményekre.

Ennek a látszólagos ellentmondásnak két megoldása van. Az egyik az, hogy az így érvelő emberek valóban szeretnének tenni az ország felemelkedése érdekében, viszont mivel nincsenek megfelelő közgazdasági ismereteik, az állami kánont fogadják el igaznak, és nem kérdőjelezik meg a szocializmus felsőbbrendűségét. Bár ez tulajdonképpen nem magyaráz meg semmit, hiszen ha az ember valóban annyira a szívén viseli egy adott probléma megoldását, akkor annak kellene lennie a legelső lépésnek, hogy egyáltalán utánanézzen, mi is a probléma megoldása – viszont tény és való, hogy előttem és egy pár másik blogger előtt gyakorlatilag senki nem foglalkozott azzal, hogy feltárja az osztrák közgazdaságtani iskola szabadpiaci érveit magyar nyelven, magyar közönség számára. Az ellentmondás másik magyarázata az, hogy ezeket az embereket a legkisebb mértékben sem érdekli, hogy mi lesz az ország sorsa, csupán valamilyen módon profitálnak abból, ha felhúzzák a gondoskodó ember álarcát – erényesnek tettetik magukat, nem azért, mert valóban azok, hanem hogy mások jó embernek gondolják őket.

Az előbbi csoportot a kíváncsiság fogja jellemezni, amikor új érvekkel találkozik. Szeretne többet hallani, szeretné kijavítani hibáit, mivel a célja valóban az a fejlődés, amit állít. Az utóbbi csoport erőszakkal és sértések végtelen sortüzével fog támadni anélkül, hogy megcáfolna egyetlen érvet is. Ha pedig valóban el akarjuk érni a szabad társadalmat, és valóban egy olyan jövőt szeretnénk építeni önmagunknak és gyermekeinknek, amelyben lehetséges a boldogság, a boldogulás, és senkinek nem kell napról napra élnie, akkor e két csoportot mindenképp el kell választanunk, az előbbit a legértékesebb szövetségesnek kell tekintenünk, az utóbbit pedig ki kell zárnunk a közösségi élet minden teréről.

E stratégiai megfontolások után lássuk tehát, miért is teljesen elhibázott megoldás egyszerűen “több pénzt ölni az egészségügybe,” és miért kizárólag a decentralizált, szabadpiaci megoldás lehet működőképes.

Azt talán senkinek sem kell részletezni, hogy milyen helyzetben van napjainkban az államilag fenntartott egészségügy. Elég csak elsétálni a legközelebbi állami kórházba, hogy az ember láthassa a harmadik világbeli körülményeket, a mocskot, a generációk óta le nem cserélt felszereléseket, a hiányt mind a beruházások és technológiai innováció tekintetében, mind pedig a munkaerő tekintetében, az orvosok és ápolók számos esetben siralmas teljesítményét, a végtelen várólistákat és a megannyi egyéb problémát, amelyek a gyógyítás intézményét egy olyan épületté alakították, ahová az ember csak halni jár.

Az oldal indulásakor már érintettük ezt a témát, de közel sem kimerítő mélységekben.

A probléma forrása tehát a szocialista és kapitalista intézmények közötti különbség: az “üzleti modell” különbsége egy vállalat és egy bűnszervezet között. A kapitalizmusban az ember kényszer nélkül tér be a boltba és fizet önkéntesen döntést hozva arról, amit választ. A szocialista rendszerben az embernek nincs lehetősége a választásra, muszáj egy központilag kijelölt intézménynek fizetnie, függetlenül attól, hogy fogyaszt-e, vagy sem, hogy azt a kiválasztott intézményt érdemesnek tartja-e a pénzére, vagy sem.

Így természetesen eltűnik minden olyan piaci korrekciós mechanizmus, amely védi a vásárlókat és biztosítja a számukra elérhető minőségi javakat és szolgáltatásokat. Eltűnik a verseny, mivel nem az egészségügy szolgáltatók versenyeznek a vásárló kegyeiért, és mivel a piaci verseny az, ami lenn tartja az árakat és a magasba emeli a minőséget, az egészségügy színvonala szükségszerűen csökken.

Menjünk át ezen ismét, hogy biztosan érthető legyen. A természetes rend gazdaságában effektíve az hoz létre kórházat, aki akar. Aztán pedig az így létrehozott intézményeknek valahogyan be kell bizonyítaniuk, hogy az ő szolgáltatásuk a legjobb, hogy fizessenek nekik a vásárlók – a betegek. Ez a verseny csökkenti az árakat, mivel a szolgáltatók minduntalan egymás alá licitálnak, amíg tovább egyikük sem mehet, ha profitot szeretnének befektetéseik után. A verseny ezen funkciója azt is biztosítja, hogy a társadalom szűkös erőforrásai azokhoz vándoroljanak, akik a legjobban képesek azokat felhasználni, hiszen lehetővé teszi az ilyen, kiváltképp tehetséges vállalkozóknak, hogy  kiváló szolgáltatásukkal belépjenek a versenybe, alul-licitálják a többi szolgáltatót és magukhoz csábítsák a vásárlókat.

A magyar gazdaság egészségügyi szektorában ezek a piaci erők egyáltalán nem érvényesülnek, tehát bármennyi pénzt is pumpálna bele az állam, nincsen ösztönző a fejlődésre. A kórházak, a gyógyszertárak, az orvosi iskolák, és minden gyógyítást végző foglalkozás és intézmény engedélyköteles, amely megnehezíti, vagy egyenesen ellehetetleníti a versenybe való belépést számos piaci szereplő számára. Ez ugyanígy igaz a gyógyszergyártársa és az egészségügyi technológia előállítására. Bárki számára, aki a gyógyítás folyamatában részt akar venni, meg kell felelnie az állam végtelen követelményeinek – ésszerűek, vagy sem. Így a kormány ellehetetleníti a versenyt és a kínálat mesterséges alacsonyan tartásával felemeli a gyógyszerek és a gyógyítás árát.

Természetesen ilyenkor az államisták felkiáltanak mondván, hogy mi, szabadságpárti kapitalisták és libertariánusok azt szeretnénk, hogy bárki bármilyen szert adhasson be a beteg öregasszonyok ánuszába. Az államisták természetesen nem olvasnak olyan irodalmat, ami nem az ő hitrendszerüket erősíti meg, így nem tudhatják, hogy Frédéric Bastiat már 200 évvel ezelőtt válaszolt nekik, mondván “minden esetben, amikor tiltakozunk, hogy a kormány végezzen el valamit, a szocialisták levonják a következtetést, hogy mi egyáltalán nem akarjuk az adott dolog elvégzését látni.” Piaci vállalkozások és szervezetek épp úgy el tudják végezni azt a feladatot, amit a kormány próbál az engedélyezéssel: reputációs és értékelő szervezetek jönnének létre, akik helyt állnak az adott egészségügyi szolgáltatás vagy termék minősége és megbízhatósága mellett, az értékelő szervezetek szavahihetőségét pedig a szabadpiaci verseny biztosítja.

De a verseny attól még nem áll helyre, ha az emberek szabadon gyárthatnak gyógyszereket, eszközöket és építhetnek rendelőt vagy kórházat. A verseny célja az, hogy a szolgáltatók közül valaki elnyerje a vásárlók pénzét. Viszont addig, amíg adó formájában kényszerítik a magyar embereket arra, hogy egy, központilag kiválasztott szolgáltatónak fizessenek ahelyett, hogy önként választhatnának, addig ez a verseny nem létezik. Ha az embernek muszáj pénzelnie az állami egészségügyet, ugyanazt a pénzt nem költheti el egy jobb minőségű, esetleg olcsóbb magánkórházban, és kevésbé lesz hajlandó a megadóztatott pénzén túl is költeni.

Hogy ezt egy példával illusztráljuk, abban az esetben, ha az embert kényszerítik, hogy fizessen tízezer forintot egy több napos, hideg, száraz, ízetlen ebédért, sok esetben inkább elfogyasztja azt, amit kapott, minthogy kiadjon ráadásul több ezer forintot egy jobb minőségű ebédért. Persze ez a szubjektív értékítélet kérdése: vannak, akik kifizetik az adójukat, és igénybe veszik a magánkórházakat, mert még így is jobb üzletnek tartják, mint az állami egészségügy harmadik világbeli szolgáltatásának használatát.

Felmerülhet az a kérdés, hogy ki fogja pénzelni az egyén orvosi költségeit. Erre a rövid válasz az, hogy aki csak szeretné. A szocializmusban a polgárok mindent megtesznek annak érdekében, hogy saját költségeiket másokkal fizettessék ki, azok beleegyezése nélkül. Az emberek, akik felelőtlen életviteli döntéseket hoznak, arra törekednek, hogy mások – többnyire azok, akik helyesen élték az életüket – pénzeljék számára hibás döntéseik következményeit. Így a szocializmusban elkerülhetetlen, hogy egyre növekedjen és növekedjen a személyes felelősségvállalás hiánya, mivel a rendszer megjutalmazza a felelőtleneket, és bünteti a felelősséggel élőket.

A társadalom tagjai dönthetnek úgy, hogy önkéntes adományok formájában segítik azokat, akiknek egészségügyi beavatkozásra van szüksége, viszont ez utóbbi csoport nem dönthet úgy, hogy erőszakkal kényszeríti a társadalom tagjait az “adományozásra.” A kapitalizmus ösztönzi a személyes felelősséget és az ember élete során összegyűjtött vagyonának tartalékolását – amely a civilizációk felemelkedésének alapköve.

Amíg a magyar egészségügy állami kézben van, addig nem történik más, mint hibás döntések pénzügyi finanszírozása, tehetségtelen vállalkozók pénzelése, értékteremtésre képtelen intézmények fenntartása, és a bebiztosítása annak harmadik világbeli minőség jövőjének, amelyet ma látunk a kórházakban. A kormánynak hagynia kell, hogy a jelenlegi kórházak csődbe menjenek, és el kell törölnie az annak fenntartására elkülönített adót, hogy az erőforrások felszabadulhassanak és termőtalajként szolgálhassanak egy új, működő, minőségi egészségügyi rendszer számára.

Minden más csak a szegények és elesettek elpusztítását szolgálja.

Ide kattintva támogathatod az oldal fenntartását.