Stefan Molyneux

Anarchia a mindennapokban


Tartalomjegyzék

Anarchia és védelem

Egy alapvető tény, amire az anarchisták fókuszálnak – amelyet minden bizonnyal érdemes megtárgyalni – az, hogy az államok azt állítják magukról, hogy szolgálják és védelmezik polgáraikat. Amikor gyerek voltam és kétségbe vontam a Második Világháború etikáját, azt kérdezték tőlem, hogy beszélnék-e inkább németül. Más szóval bátor férfiak és nők a szövetségi erők berkein belül életüket és vérüket adták, hogy engem külföldi martalócoktól védelmezzenek, akik rabszolgasorba taszítottak volna. Ez a hozzáállás megerősíti az alapsztorit, miszerint az állam a polgárai védelmére törekedett.

Ugyanígy, amikor kétségbe vonom az erőszak használatát az oktatás biztosítása érdekében, az emberek mindig azt mondják nekem, hogy annak az erőszaknak a hiányában – még ha be is ismerik annak létét – a szegények oktatás nélkül maradnának. Ez a hozzáállás megerősíti az alapsztorit, miszerint az állami erőszak ebben a helyzetben a gyerekek oktatása érdekében történik.

Ugyanezt a mintázatot láthatod gyakorlatilag mindenhol máshol. Amikor a drogok elleni háború erőszakjáról beszélek, azt mondják nekem, hogy az ilyen háború nélkül a társadalom nihilista függőségbe és erőszakba zuhanna – tehát a drogok elleni háború célja, hogy az embereket távol tartsa a drogoktól, szomszédjaikat pedig biztonságban az erőszaktól. Amikor a társadalombiztosítás mélyén rejlő, kényszerítő fosztogatásáról beszélek, azt mondják nekem, hogy az öregek az utcákon éheznének – így erősítve meg a narratívát, miszerint a társadalombiztosítás célja, hogy jövedelmet biztosítson az időseknek, amely nélkül éheznének.

Amikor megvizsgáljuk a narratívát, miszerint az állam a polgárai védelme érdekében létezik, tisztán láthatjuk, hogy amikor a felszínre hozzuk az adószedés erőszakjának alapvető tényét, egy rosszindulatú ellentmondás bukkan fel.

Igen nehéz volna azt mondanom, hogy nekem csak az számít, hogy védelmezzelek, amikor előtte megtámadtalak. Ha melléd gurulok egy fekete furgonnal, zsákot húzok a fejedre, bedoblak a csomagtartóba, megkötözlek és beváglak a pincémbe, elfogadnád-e ésszerűen tőlem magyarázatul eme barbárságra, hogy csak téged szerettelek volna megóvni a sérelmektől?

Nyilván úgy válaszolnál, hogy ha tényleg távol akarnálak tartani a sérelmektől, akkor mi a fenének rabolnálak el és zárnálak be egy kis szobába? Nyilván, ha erőszakot kezdeményezek ellened, bizonyos mértékben irracionális (enyhén fogalmazva) azt mondanom, hogy csak azért teszem, hogy megvédjelek az erőszak használata ellen.

Ez a fő oka annak, miért nem beszélnek soha az agresszióról, amelyet az államok kezdeményeznek saját polgáraik ellen, hogy pénzt és ágyútöltelékeket szerezzenek a háborúhoz. Nehéz fenntartani azt a tézist, miszerint az állam azért létezik, hogy megvédje a polgárait, ha elsősorban mindig a saját államuk veszélyezteti a polgárokat.

Ha ki kell rabolnom téged azért, hogy „megvédjem” a tulajdonodat a rablástól, a legjobb esetben is egy leküzdhetetlen logikai ellentmondást, vagy egy jelentősen ambivalens erkölcsi helyzetet hoztam létre.

Általában véve, amikor a kényszer egy sajnálatos de szükséges eszköz az erkölcsi célok eléréséhez, azt a kényszert nem rejtik el a köz szemei elől. Nem rejtik el a rendőrök erőszakját a rendőri drámákban. A háborús filmekben gond nélkül suhannak át a képernyőn a töltények és a végtagok.

Viszont a háború és az állam szociális programjai mögötti kényszerről mindörökké hallgatnak, tudomást sem vesznek róla, elnyomják és elrejtik; őrült, szégyenteljes és meggondolatlan beszélni róla.

Valamilyen szinten hobbijára büszkének kellene gondolnunk azt a vadászt – vagy legalábbis nem hobbiját szégyellőnek – aki büszkén kiállít egy halott szarvast autója motorháztetőjén, és szarvait felakasztja pincéjében, húsából pedig barbecue-t készít barátainak.

Egy vadászt, aki hangtompítót használ, az éjszaka közepén lő le egy szarvast, és nyomot nem hagyva, óvatosan eltemeti a testet, egyáltalán nem tarthatunk büszkének hobbijára – és a valóságban teljesen szégyelli azt.

Tehát amikor egy anarchista a társadalomra néz, kétségbeesett szégyent lát az olyan társadalmi célok eléréséért használt erőszakra vonatkozóan, mint a katonaság, az egészségügyi ellátás és az oktatás. Bármilyen anarchista, akit csupán egy picit is érdekel a pszichológia – és én magamat mindenképpen ebbe a kategóriába sorolom – megérti, hogy az efféle elhallgatott szégyen teljesen toxikus, mind az egyén, mind a társadalom számára.

Tehát elkerülhetetlenül az anarchistára hárul a kellemetlen feladat, hogy kiássa „a testet a hátsó kertben,” vagy rámutasson a társadalmon belüli morális célok eléréséért használt, széles körben elterjedt, uralkodó és folyamatosan növekvő erőszakra. „Helyes ez?” kérdezi az anarchista – teljes tudatában az ellenséges és dühös tekintetekkel, melyeket a körülötte levőktől kap. „Hogyan lehet az erőszak egyszerre a legnagyobb gonosz és a legnagyobb jó?” „Ha az erőszak, amit erkölcsösnek vélt céljaink eléréséhez használunk, ténylegesen igazolt és helyes, akkor miért szégyellünk annyira beszélni róla?”

Anarchistának lenni finoman szólva vastag bőrt követel a társadalmi ellenségességre és rosszallásra vonatkozóan.

Amikor az emberek őszintén kimerítettek minden más lehetőséget, általában nem szégyellik a végső megoldásukat. Még ha el is fogadjuk a Második Világháború felszínes narratíváját, a győztesek azért fejezhették ki a jogos büszkeségüket, mert a narratíva magába foglalta a jelentős kifogást, miszerint semmilyen más válasz nem volt lehetséges a német, olasz és japán fasiszták agressziójára.

 A szülők általában igen nyíltan beszélnek a gyermekük megütéséről, ha őszintén úgy hiszik, hogy semmilyen racionális vagy morális alternatíva nem létezik az erőszak használatára. Ha egy gyermek megütése az egyetlen módja megtanítani őt, hogy jó, produktív és racionális felnőtt legyen, akkor nem megütni őt nyilvánvalóan a hanyag nevelés egy formája, ha nem nyílt bántalmazás. A lányod megütése így egyfajta morális felelősséggé válik, és így egy pozitívan jó dologgá, mint visszarántani őt, mielőtt kifutna az úttestre, vagy biztosra menni, hogy megeszi a zöldségeit.

Az ilyen szülő természetesen felháborodással és megbotránkozással reagál, amikor felveted neki a lehetőséget, hogy létezik az erőszaknál produktívabb alternatíva is, amikor a gyermeknevelésről van szó – annál a nyilvánvaló oknál fogva, hogy ha léteznek azok az alternatívák, akkor az általa használt erőszak pozitívan jó dologból erkölcsi gonosszá változik.

Ez az a helyzet, amivel egy anarchista szembesül, amikor a létező, kényszer-alapú „megoldások” erőszakmentes alternatívájáról beszél. Ha létezik erőszakmentes módja a szegények megsegítésének, a betegek meggyógyításának, a gyermekek oktatásának, a tulajdon védelmének, az utak felépítésének, egy földrajzi terület védelmének, a nézeteltérések tisztázásának, a bűnözők büntetésének, és a többi – akkor az állam egy sajnálatosan szükségszerű intézményből egy nyíltan bűnözői monopóliummá válik.

Ezt a pirulát igen nehéz lenyelniük az embereknek, számtalan pszichológiai, személyes, szakmai és filozófiai oknál fogva.

Anarchia és moralitás

Egy másik ellentmondás, amit az anarchia kellemetlenül a felszínre hoz, az a kényszer és a moralitás közötti ellentmondás.

Általánosságban mind felismerjük és elfogadjuk az alapelvet, miszerint ahol nincs választás, ott erkölcs sem lehet. Ha egy embernek azt mondják, hogy kövessen el valami gonoszt, miközben fegyvert nyomnak a fejéhez, nehéz dolgunk lenne őt a gonosz kategóriájába sorolni – főleg ahhoz az emberhez viszonyítva, aki rászegezi a fegyvert.

Ha elfogadjuk az arisztotelészi nézetet, miszerint az élet célja a boldogság, és elfogadjuk a szókratészi nézetet, miszerint az erény hoz boldogságot, akkor ha megtagadjuk az emberektől a választás lehetőségét, az erény és így a boldogság lehetőségét tagadjuk meg tőlük.

Nagy örömmel jár mások megsegítése – én mindenképp úgy érvelnék, hogy ez az egyik legnagyobb öröm, magát a szeretetet leszámítva, amely körülöleli azt. Másokat segíteni viszont egy nagyon összetett dolog, ami aprólékos személyes figyelmet, szigorú normákat, és a biztatás, szigor, lelkesedés, szimpátia és fegyelem kombinációját követeli meg – hogy csak pár dolgot említsünk!

Erőszakot használni a jótékonyság lebonyolításához olyan, mintha emberrablást használnánk a szeretet megteremtéséhez. Az állami programokon keresztüli kényszer nem csupán megtagadja a választás lehetőségét azoknak, akik szeretnék segíteni a szegényeket – és így a teljesítmény boldogságát, és a boldogság által előidézett motivációt – hanem megrontja és elpusztítja az összetett kapcsolatot, amely ahhoz szükséges, hogy egy emberi lélek felemelkedjen soványka környezetéből és saját alacsony elvárásaiból.

Ha úgy hisszük, hogy az erőszak érvényes módszer az erkölcsi célok eléréséhez – például a szegények megsegítése érdekében – akkor van két másik megközelítés, ami logikailag sokkal következetesebb lenne, mint az adóztatás általi rablás és vagyonátruházás.

Ha a gazdasági „egyenlőség” megteremtésének egyetlen érvényes módja az erőszak, akkor nyilván sokkal értelmesebb lenne egyszerűen megengedni a bizonyos jövedelemszint alattiaknak, hogy ellopják a különbséget másoktól. Ha megértjük, hogy az állam jóléti ügynökségei hatalmas összegeket raknak el maguknak – igazán kegyetlen költségekkel járnak – akkor könnyen el tudjuk törölni ezt a költséget, és emellett sokkal racionálisabb rendszert is kaphatunk, ha egyszerűen eltüntetjük a közvetítőt és hagyjuk, hogy a szegények lopjanak a közép- és felső osztályoktól.

Ha ennek a megoldásnak a gondolata rettenettel tölt el, azt fontos megérteni. Ha úgy hiszed, hogy ez az ötlet a szegények felfegyverzett bandáiba korcsosulna, akik gazdagabb lakóövezeteket fosztogatnak, akkor igazából azt mondod, hogy a szegények azért szegények, mert nincs önuralmuk és ítélőképességük, és ki fognak rabolni másokat, illetve alá fogják ásni a társadalom gazdasági sikerét és általános biztonságát csak azért, hogy kielégítsék a saját azonnali étvágyukat anélkül, hogy a jövőre gondolnának.

Ha ez a helyzet – ha a szegények tényleg nem többek a szűklátókörűek és a vademberek bandájánál – akkor nyilvánvaló, hogy nem rendelkeznek a demokratikus szavazáshoz szükséges önuralommal és ítélőképességgel, ami lényegében a jövedelem erőszakkal történő átruházásáról szól. Ha a szegények kizárólag a saját azonnali étvágyuk kielégítésére törekednek anélkül, hogy gondolnának a jövőre, akkor egyáltalán nem szabadna bevonni őket a vagyon kényszerrel történő újraelosztásába a társadalmon belül.

Ó, de mi van akkor, ha a szegények szavazatának elvétele felháborodással tölt el téged? Hát legyen, akkor feltételezhetjük, hogy a szegények racionálisak, és képesek elhalasztani vágyaik kielégítését. Ha egy ember elég bölcs ahhoz, hogy szavazzon az erőszak használatáról, akkor bizonyára elég bölcs ahhoz is, hogy önmaga használja azt az erőszakot.

Ami azt illeti, az erőszak személyes használata előtti korlátok sokkal magasabbak, mint az erőszak használatáról való szavazás előtt egy demokratikus rendszerben. Ha magadnak kell felvenned a fegyvert és elmenned, hogy összeszedd a jogos tulajdonodat a gazdagabb emberektől, az egy igen magas „belépési korlát.” Ha viszont egyszerűen rá kell firkálnod a szavazati lapra pár évente, aztán hátra dőlhetsz és várhatod, hogy megérkezzen a pénzed, az nyilván sokkal gyorsabban fokozza az erőszak használatát a társadalomban.

Ha még mindig úgy hiszed, hogy ez a megoldás végzetes lenne, mivel a szegények helytelen ítélet alapján cselekednek, akkor egy ehhez kapcsolódó problémával találod magad szembe, ami annak az oktatásnak a minősége, amit a szegények kaptak.

Anarchia és oktatás

Ha a szegényekből hiányzik a bölcsesség, a tudás és a helyes ítélőképesség, viszont az állam oktatta őket majdnem 15 éven át, akkor ha hisszük, hogy a szegények taníthatók, mindenekelőtt nyilvánvalóan az államot kell hibáztatnunk, mert képtelen volt tanítani őket. Mivel a szegények nem engedhetik meg maguknak a magániskolákat, a gyermekeiket állami iskolába kell adniuk, ami egy teljes és kényszerrel fenntartott monopólium az ő oktatásuk felett.

Na most, a szegények vagy képesek bölcsek és hatékonyak lenni, vagy nem. Ha valóban képesek bölccsé válni, akkor teljes mértékben az állam hibáztatható, mert nem volt képes kifejleszteni a bölcsességüket az oktatáson keresztül. Ha a szegények nem képesek a bölcsességre, akkor teljes mértékben az állam hibáztatható, mert elpazarolt hatalmas mennyiségű erőforrást az oktatásukra irányuló hiábavaló próbálkozással – és emellett nem igazságos szavazni engedni őket.

Ismét, bár tudom, hogy ezt bizonyára kellemetlen vagy idegesítő végigolvasni, de visszatartom magam attól, hogy letisztult és morális anarchisztikus megoldásokat adjak ezekre a látszólag megoldhatatlan problémákra. Semmi értelme nincs gyógyszert adni a társadalomnak, ha a társadalom nem is gondol arra, hogy beteg. Ha vakbélgyulladásod van, én pedig felajánlom, hogy eltávolítom neked, kétségtelenül háládat fejezed ki – ha viszont odalépek hozzád az utcán, és felajánlom, hogy eltávolítom egy olyan testrészedet, amelyet egyszerre gondolsz szükségesnek és egészségesnek, akkor igen hajlamos lennél beperelni testi sértés vádjával.

Mivel az anarchizmus egy szinte teljes szakítást jelent a politikai társadalommal – bár, ahogy az fentebb leírásra került, a személyes társadalom jelentős mértékben erkölcsös és racionális kiterjesztését is – az egyáltalán nem válik vonzóvá, ha semmi kirívó hibát nem látnak a politikai társadalomban.

Churchill egyszer híresen megjegyezte: „A demokrácia a kormányzat legrosszabb formája, kivéve az összes többi formát, amit időről időre kipróbáltak.” Az anarchisták úgy gondolják, ez igaz, viszont hozzáadnák, hogy semmilyen formájú kormányzat nem jobb a semmilyen kormányzatnál!

Ez nem azt jelenti, hogy a demokrácia nem jobb államforma a zsarnokságnál. Persze, hogy az – a problémám az, hogy a Nyugaton az elmúlt pár száz év során elértük a demokráciát, és úgy tűnik, örökké megelégedtünk e teljesítményünkkel.

Majdnem 15 évet töltöttem szoftvervállalkozóként, ami valamilyen mértékben beszínezte, hogyan látom ezeket a kérdéseket. A szoftverpiac látszólag minden egy-két évben a gyökereinél fogva forradalmasítja magát, ami megköveteli a lendület melletti folyamatos elkötelezettséget, a folyamatos tanulást és az előző elképzelések feladását. A folyamatos változás gyors áradatai egyhamar félresöprik a tétleneket.

Tehát teljesen becsülöm a demokrácia által képviselt jelentős előrelépést – de az egyszerű tény, hogy valami „jobb,” semmilyen módon nem jelenti azt, hogy az a „legjobb.”

Amikor a középkori sebészek észrevették, hogy a páciens nagyobb eséllyel éli túl az üszkösödést, ha levágják egy végtagját, ezt bizonyára jobb megoldásnak vélhetjük – de aligha gondolhatnánk ez a lehető legjobb megoldásnak. Felismerni, hogy a megelőzés mindig jobb, mint a gyógyítás, nem jelenti azt, hogy minden gyógymód egyenlően jó.

Semmi kétségem afelől, hogy amikor a tűz készítését elsőnek felfedező ősember megosztotta tudását a törzsével, és mindegyikük egy barlangban üldögélt, lábaikat a pislákoló lángok felé tartva, először melegen a téli fagyok alatt, azt morogták egymásnak: „Nos, ez sehogy sem lehet ennél jobb!”

Semmi kétségem, hogy amikor ezer év múlva valaki felfedezte, hogy könnyebb elkapni és megszelídíteni a tehenet, mint folyamatosan vadászni, mindenki hátradőlt a tűz előtt, tejjel teli hassal, és azt morogták egymásnak: „Nos, ez sehogy sem lehet ennél jobb!”

Ezek a dolgok valódi előrelépések, és sosem szabadna alábbhagynunk az általunk megtett fejlődés értékelésével – de nem szabadna automatikusan és vég nélkül azt feltételeznünk, hogy minden előrefelé tett lépés a végső és legtökéletesebb lépés, és elképzelhetetlen a jövőbeli továbbfejlesztés.

A demokráciát felsőbbrendűnek tartják a zsarnoksághoz mérten – és úgy vélem, helyesen – mivel bizonyos mértékben a szabadpiac visszacsatolási mechanizmusait utánozza. A politikusoknak, mondják, javakat és szolgáltatásokat kell biztosítaniuk a polgárok számára, akik szavazatukon át visszacsatolást adnak.

Logikusnak tűnne egyre messzebb és messzebb folytatni annak a kiterjesztését, ami működőképessé teszi a demokráciát. Ha orvosként úgy találom, hogy kevesebb pácienst fertőzök meg, amikor megmosom egyetlen kisujjam, akkor nyilván értelmes lenne megmosnom a kezem többi részét is.

Igazából lényegében erről szól az én hozzáállásom az anarchiához. Ha az önkéntesség és a visszacsatolás – egy kvázi-„piac” – teszi felsőbbrendűvé a demokráciát, akkor nyilvánvalóan a lehető legkeményebben kellene dolgoznunk az önkéntesség és a visszacsatolás kiterjesztésén – főképp mivel rendelkezünk a valódi piacok példájával, amik látványosan jól működnek.

Anarchia és reform

Az emberekben nagy félelem lakozik – vagy egy nagy vágy, hogy pontosabbak legyünk – ennek a rendszernek az elhagyásával kapcsolatban, amikor létezik az a nézőpont, miszerint az elhagyás helyett a reformálás is lehetséges.

A demokrácia mocskos, mondják – a politikusok szívességeket tesznek érdekcsoportoknak, szavazatokat vásárolnak „ingyen” javakkal, manipulálják a valutát a közvetlen adóemelés elkerülése érdekében, vég nélküli és makacs problémákat hoznak létre az oktatás, a segélyezés, a bebörtönzés területén, és a többi – de ne öntsük ki a gyereket a fürdővízzel! Ha vannak jó ötleteid a rendszer fejlesztésével kapcsolatban, inkább vegyél részt a rendszerben ahelyett, hogy hátradőlnél a foteledben és minden lehetséges dolgot kritizálnál! A demokráciában töltött életnek az egyik ritka kiváltsága az, hogy bárki részt vehet a politikai folyamatban, kezdve egy helyi iskola igazgatásánál az egész ország elnökségéig! Levélíró kampányok, helyi aktivizmus, blogok, egyesületek, klubok – amit csak akarsz, számos módja van annak, hogy a politikai folyamat része lehess.

 Az átlagos polgár számára adott visszacsatolás fokát tekintve egy demokráciában semmi értelme a teljes rendszer megváltoztatása mellett agitálni. Mivel a rendszer ennyire rugalmas és válaszadó, lehetetlen elképzelni, hogy lecserélhető volna bármilyen rendszerrel, ami ennél is rugalmasabb – tehát a legjobb gyakorlati megoldás bárki számára, akit érdekel a társadalmi változás, hogy a demokrácia „piacterén” vesse fel az elképzeléseit, hogy meglássa, kiket vonhat be, és a rendszeren belül ültesse gyakorlatba az elképzeléseit – békésen, politikailag, demokratikusan.

Ez egy igazán gyönyörű tündérmese, azzal az egyetlen hátránnyal, hogy egyáltalán semmi köze a demokráciához.

Amikor egy igazán szabad piacra gondolunk – más néven a „szabad piacra” – megértjük, hogy nem kell éveken és éveken át dolgoznunk, feladnunk több tízezer órát és több tíz- vagy százezer dollárt vágyaink kielégítéséért. Ha mondjuk vegetáriánus ételt szeretnék vásárolni, nem kell éveket töltenem a helyi szupermarket lobbizásával, vagy valamiféle hatástalan tanácsadó testület tagjává válnom, táblákat raknom az előkertembe, leveleket írnom és a környéken mindenkihez hízelegnem – annyit kell tennem, hogy helyben, vagy ha úgy szeretem, az interneten vegetáriánus ételt vásárolok.

Ha randizni szeretnék egy bizonyos nővel, nem kell mindenkihez lobbiznom a 10 háztömbös körzetemben, rávenni őket a petícióm aláírására, felemelő beszédeket mondanom arról, mennyire érdemes partner vagyok, éveket szentelnem az életemből, hogy megszerezzem a randira hívásához való kollektív hozzájárulást. Annyit kell tennem, hogy odamegyek hozzá, randira hívom, és meglátom, hogy igent mond-e.

Ha orvos szeretnék lenni, nem kell éveket töltenem az ország minden orvosának lobbizásával, hogy többségi hozzájárulást szerezzek a jelentkezésemhez. Akkor sem kell ezt a folyamatot követnem, amikor autót vezetek, könyvet vásárolok, az idős koromat tervezem, országot váltok, nyelvet tanulok, számítógépet veszek, gyermeket szülök, diétába fogok, edzéstervbe kezdek, terápiára megyek, adakozok, és a többi.

Tehát nyilvánvaló, hogy minden egyénnek „megengedett,” hogy nagy és létfontosságú életvezetési döntéseket hozzon anélkül, hogy a többséggel konzultálna. Az életünk legnagyobb része kimondottan anti-demokratikus, olyan értelemben, hogy indulatosan magunknak követeljük a jogot, hogy meghozzuk saját döntéseinket – és saját hibáinkat – anélkül, hogy mások vizsgálatának és hatalmának vetnénk őket alá. Miért van az, hogy „megengedett” megválasztanunk, kihez házasodunk, lesz-e gyerekünk, és hogyan neveljük őket – de erőszakosan nem megengedett azt választanunk, hogy hova menjenek iskolába? Miért szabad, személyes és anti-demokratikus minden választás, ami ahhoz a választáshoz vezet, hogy miként oktassunk egy gyermeket – de abban a pillanatban, amikor a gyermeknek oktatásra van szüksége, egy teljesen ellentétes módszert kényszerítenek a családra? Miért akkora morális szükség a személyes választások szabad anarchiája – a kényszerítő hatalommal szemben – minden választásra vonatkozóan, ami a gyermek oktatásának szükségességéhez vezet – majd válik az elképzelhető legnagyobb gonosszá a szabad anarchikus választás, amit kényszerítő hatalommal kell helyettesíteni?

Van egy kiváltképp cinikus oldalam – ami nem azt jelenti, hogy a cinizmus nem volna helyénvaló – ami úgy érvelne, hogy a gyermekszülésbe azért nincs közvetlen beavatkozás, mert úgy több gyerekük lesz az embereknek, akikre szüksége van az államnak, hogy adófizetőkké nőjenek, mint ahogy egy tejtermelőnek is szüksége van arra, hogy tehenei szaporodjanak. Mindig újabb adófizetőkre van szükségük azoknak, akik a politikai hatalomból profitálnak, de nyilván nem szeretnének függetlenül kritikus és racionális adófizetőket, hiszen lényegében az az adófizetői lét ellentéte. Tehát nem avatkoznak bele a gyermekek szülésébe, csak a gyermekek oktatásába – mint ahogy a libatartó sem fog beleavatkozni a tojásrakásba, viszont minden bizonnyal le fogja nyírni minden olyan liba szárnyát, amit meg szeretne tartani, és amiből profitálni akar.

Anarchia és kivételek

Ezen a ponton azt gondolhatod, hogy jó okok vannak arra, miért helyettesítik a személyes anarchiát a politikai kényszerrel bizonyos helyzetekben. Talán van valami mérce vagy alapelv, amely elválasztja a kettőt, és amely, ha fel tudjuk fedezni, fényt derít erre a rejtélyre.

Ha például szakítok egy barátnőmmel, törvényesen semmivel sem tartozok neki. Viszont ha feleségül veszem, akkor igen. Amikor új munkahelyet választok, lehet, hogy pár hónapig próbaidőssé tesznek, ami során büntetlenül kirúghatnak – vagy kiléphetek. Számos hasonló példára gondolhatunk – viszont az a nagy különbség, hogy ez mind önkéntes és szerződésbe foglalt szituáció.

Az állami igazolása – főképp a demokratikus államé – igazán a „társadalmi szerződés” eszméjére alapul. Mivel egy bizonyos földrajzi helyen születtünk, a hűségünkkel, időnkkel, energiánkkal és pénzünkkel „tartozunk” az államnak az életünk végéig, vagy amíg maradunk. Ez a „szerződés” újratárgyalható, olyan értelemben, hogy dönthetünk a kormány megváltoztatása mellett a politikai folyamatban való részvételen át – vagy elhagyhatjuk az országot, mint ahogy egy házasságot vagy egy munkahelyet is. Ez az érv – ami egészen Szókratészig nyúl vissza – egy hallgatólagos szerződésen alapszik, ami érvényes marad mindaddig, amíg mi magunk is az állam által uralt földrajzi területen maradunk.

Viszont a „társadalmi szerződés” elgondolása megbukik egy olyan alapvető teszten, hogy a propaganda erejéről árulkodik a tény, hogy 2000 éven át hihető narratíva maradt.

A gyerekek nem léphetnek szerződésbe – és a felnőttek nem kényszeríthetők akaratukon kívül szerződésbe. Tehát egy bizonyos helyre történő születés nem hoz létre semmilyen szerződést, mivel egy őrült vagy egy katolikus kell ahhoz, hogy kötelességeket rójon egy újszülött, síró csecsemőre.

Tehát a gyerekek semmiféle hallgatólagos társadalmi szerződésnek nem vethetők alá – vagy nem lehetnek felelősek érte.

A felnőtteknek viszont meg kell tudniuk választani, melyik szerződésbe egyeznek bele – ha nem választhatnak, nincs különbség egy gyermekre és egy felnőttre kényszerített szerződés között. Nem mondhatom, hogy a szóbeli szerződéseim érvénytelenek a gyerekekre, viszont varázslatos módon automatikusan érvényesek lesznek, amikor a gyerek 18 éves lesz, és ezáltal kötelező erővel bírnak a felnőttre.

Fontos továbbá emlékezni arra, hogy lényegében nincs olyan dolog, hogy „az állam.” Amikor írsz egy csekket, hogy befizesd az adóidat, azt egy absztrakt, kvázi-társasági entitásnak állítod ki, de valós emberi lények veszik ki és költik el a pénzt. Tehát a társadalmi szerződés valósága az, hogy az újonnan megválasztott politikai vezetők, illetve a permanens közalkalmazottak, kijelölt bírók és a furcsa tanácsadók között és körében „váltakozik.” Igazából azoknak az összenőtt kaleidoszkópjával van társadalmi szerződésed, akik pénzzé váltják a csekkedet és elköltik a pénzed. (Ez természetesen a szabadpiacon is előfordulhat – amikor hitelt veszel fel, hogy megvásárolhass egy házat, a bankkal kötsz szerződést, nem pedig a banki ügyintézővel, és a szerződés nem követi őt, amikor munkahelyet vált.)

Viszont azt mondani, hogy ugyanazt az embert megkötheti egy egyoldalúan kikényszerített szerződés, amelyet az egyének egy folyamatosan változó koalíciója képvisel egy rendszerben, amelyet születése előtt évszázadokkal állítottak fel az ő múltbeli választása nélkül – hiszen nem választotta, hova születik – vagy a kimondott jelenbéli hozzájárulása nélkül, egy teljesen nevetséges állítás.

Általánosságban igazságtalannak tarthatjuk az igazságosság bármilyen mércét, ami diszkvalifikálja önmagát. Amikor vásárlunk, aligha nevezhetnénk „akciónak” azt, ha az árakat 30%-kal megemelnék. Nem használnánk fel egy olyan „kupont” ami egy dollárt adna hozzá a vásárolt dolgaink árához – ami azt illeti, ezt egyáltalán nem neveznénk kuponnak!

Ha megvizsgáljuk a „társadalmi szerződés” fogalmát, amiről azt állítják, hogy az állam létezésének alapvető igazolása, több mint ésszerű feltennünk a kérdést, hogy a társadalmi szerződés igazságosan érvényre juttatná-e magát a társadalmi szerződést! Más szóval, ha egy hallgatólagos és egyoldalúan kikényszerített szerződés alapján igazolt erkölcsileg az állam, meg fogja-e védeni az állam a hallgatólagos és egyoldalúan kikényszerített szerződéseket? Ha elindítok egy autókereskedést, és automatikusan „eladok” egy autót mindenkinek a 10 háztömbös körzetemben, és aztán csekkeket küldök nekik az autókról, amit „megvásároltak” – és az autókat is elküldöm nekik, illetve a gyermekeikre is az örökkévalóságig egy ilyen üzletet kényszerítek – akkor érvényre juttatná-e az állam ezt a „szerződést?”

 Azt hiszem mindannyian tudjuk a választ erre a kérdésre…

Ha egy társadalmi szerződést vinnék egy olyan szervezethez, amely igazolásának a társadalmi szerződés létezését és érvényességét tartja, az arcomba röhögnének és őrültnek neveznének.

Kezded már tisztán látni azt a fajta morális és logikai ellentmondást, amire az államista rendszer alapul?

Az emberi történelem során bizonyos társadalmak számos alkalommal arra az érvényes következtetésre jutottak, hogy egy intézmény többé már nem reformálható, hanem helyette el kell törölni azt. A legnevezetesebb példa a rabszolgaság, de másokra is gondolhatunk, mint az egyház és az állam egysége, az oligarchikus arisztokrácia, a katonai diktatúra, az isteneknek bemutatott emberi vagy állati áldozatok, a nemi erőszak mint háborús zsákmány, kínzás, pedofília, feleségbántalmazás, és a többi. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy mindezen gyakorlatok eltűntek a világ színéről, viszont jelenti azt, hogy a vita számos civilizált társadalomban lényegében lezárult, és nem az olyan intézmények „reformálásával” végezték, mint a rabszolgaság. A „rule of thumb” [szó szerint: hüvelykujj-szabály; jelentése: ökölszabály] kifejezés a feleségverés reformálására tett próbálkozásból ered, ahol a feleségek bántalmazását egy maximum hüvelykujj vastagságú pálcára korlátozták. Ezt a gyakorlatot nem reformálták, hanem elvetették.

Akármennyire is jószándékúak voltak ezek a reformok, a legjobb esetben is csak olyan szempontból nevezhetjük őket etikusnak, hogy bicegő lépéseket jelentettek a végcél felé, ami a feleségverés erkölcsi normájának teljes eltörlése volt. Ugyanilyen módon néhány reformer arra próbálta rávenni a rabszolgatartókat, hogy kevesebbet verjék a rabszolgáikat, vagy legalábbis kevésbé súlyosan, viszont a történelem és a további fejlődésünk tekintetéből láthatjuk, hogy a rabszolgatartás nem olyan intézmény volt, amit valaha is meg lehetett volna reformálni, hanem teljesen el kellett törölni azt. Csak olyan mértékben találhatunk buzdítást az ilyen „reformokra,” amennyire csökkentették a jelenlegi szenvedést, és remélhetőleg ösztönözték a rabszolgaság jövőbeli eltörlését.

Azt a moralistát, aki azt mondta, hogy a rabszolgaságtól való megszabadulás botrányos erkölcsi csapás lenne, és ehelyett arra buzdította a rabszolgákat, hogy a rendszeren belül dolgozzanak, vagy kérleljék a rabszolgatartókat, hogy tartsák önként kevésbé brutális körülmények között a rabszolgákat, aligha nevezhetnénk moralistának, legalábbis a modern mércék szerint. Ehelyett az ilyen „reformert” a rendszer brutalitását ügyesen védelmező embernek tartanánk. Azt tettetve, hogy a rabszolgaság természetében rejlő gonosz csökkenthető vagy eltörölhető önkéntes belső reformokon át, ezek a „moralisták” igazából számos esetben lelassították vagy megállították a rabszolgaság eltörlésére irányuló folyamatot. Annak a hamis reménynek a fenntartásával, miszerint egy gonosz intézmény jóra fordítható, ezek a szofisták kicsorbították a moralitáson alapuló érv erejét, ami az, hogy a rabszolgaság természetéből fogva gonosz, és így nem lehet reformálni.

A rosszalló intés: „kövess el gyengédebben nemi erőszakot” egy oximoron. A nemi erőszak a gyengédség ellentéte, az erkölcsös ellentéte.

Így tekint számos anarchista arra a gondolatra, hogy a politikai erőszak jelenlegi rendszerét valahogy belülről kellene reformálni ahelyett, hogy teljes mértékben elleneznénk azt a moralitáson alapuló érv alapján, amely szerint az egy abszolút gonosz, ami kényszerre és brutalitásra alapul, főképp a gyerekek ellen – azzal az elkerülhetetlen következtetéssel, hogy az egyetlen megváltása a teljes eltörlés lehet.

Anarchizmus és politikai valóságok

A problémák megoldása érdekében történő erőszak használata elleni anarchista erkölcsi érvek mellé számos jól kidolgozott gazdasági érv is társul bármilyen demokratikus politikai rendszer hosszú távú stabilitása ellen.

Tekintsünk egy példára, és vizsgáljuk meg az egyenlőtlen ösztönzők problémáját.

Az Egyesült Államokban cukortermelők ezrei kapnak állami támogatásokat és kényszeralapú védelmet a külföldi versenytársak ellen – előnyöket, amelyek javarészt az 1812-es háború vége óta érvényben vannak. Bár 2005-ben 1,2 milliárd dollárt költöttek a cukortermelés támogatására, a pénz legnagyobb része csupán pár termelő zsebében landol.

Ezek a cukoripari támogatások évente dollármilliárdokba kerülnek az Egyesült Államok gazdaságának, míg a legnagyobb cukortermesztők dollármilliókkal gazdagodnak belőlük. Az átlagos amerikai fogyasztónak éveket kellene harcolnia, kimondhatatlan mennyiségű időt és pénz kellene befektetnie, hogy megpróbálja megállítani a támogatásokat a Kongresszusnál – hogy megtakarítson – mit is? Évente fejenként pár dollárt? Csak egy őrült próbálkozna ezzel.

Másrészről viszont ezek a cukortermelők természetesen annyi pénzt és energiát ölnek a pénzözön fenntartásába, amennyi csak szükséges. Nem nehéz rájönni, ki fog erősebb „ösztönzőket” prezentálni a Kongresszusnak – finoman fogalmazva. Nem nehéz rájönni, ki fog annyival hozzájárulni egy képviselő kampányához, amennyivel emberileg lehetséges. Kínosan egyszerű rájönni arra, ki fogja hívogatni a képviselőt hajnali 2 órakor szörnyű fenyegetésekkel, ha kérdőre meri vonni a támogatások értékét, és nagy összegek ígéretével, ha visszatartja magát.

A politikusok, mint közülünk sokan, a legkisebb ellenállás racionális útját választják. Egy kongresszusi képviselő semmi köszönetet nem kap, ha véget vet ezeknek a támogatásoknak, és visszajuttat pár nem bizonyított és figyelmen kívül hagyott dollárt az átlagszavazó zsebébe – az efféle „hasznot” aligha vennék észre. Viszont a cukortermelők pokollá tennék a földet, a munkavállalóikkal, a csatlósaikkal, az általuk felbérelt szakemberekkel és mindenkivel egyetemben, aki hasznot húz az általuk élvezett jogtalan vagyonból.

Továbbá ha valamilyen módon megszüntetnék a támogatásokat és egy cukorka ára öt centet zuhanna, csupán az történne, hogy egy másik politikus mondjuk öt centnyi adót vetne ki a cukorkákra – természetesen a gyerekek fogainak védelmezése érdekében – hogy magának több pénzt generáljon, amelyet kioszthat, teljesen semlegesítve ezzel a fogyasztót érő bármilyen előnyt. Harcolna-e bármilyen racionális politikus egy olyan indítvány mellett, ami felháborítaná a támogatóit, megerősítené az ellenségeit, és amellyel egyetlen új barátot sem nyerne?

Természetesen nem.

Tehát tisztán látható, hogy míg semmilyen ösztönző nincs a helyes cselekedet mellett, addig minden elképzelhető ösztönző a helytelen cselekedet mellett áll. A cukoripari támogatások esetén a fogyasztót érő „csípés” csupán évente pár dollár – viszont ha ezt megszorozzuk ezerszeresen és ezerszeresen, minden érdekcsoport esetében, akkor láthatjuk, hogy miként fog az adófizető nem lefejezés, hanem 10000 szúnyogcsípés általi halált halni, mindegyik a saját kölykeit etetve vére egy cseppjével.

Egyetlen demokratikus kormány sem maradt fenn a valuta feletti monopólium megkaparintása nélkül. Ennek egyszerű oka van – a politikusoknak szavazatokat kell vásárolniuk, de ez az illúzió nehezen fenntartható, ha azoknak, akiknek pénzt adsz, vissza kell fizetniük azt pár éven belül magasabb adók formájában. Az adófizetők igen hamar meglátnák ennek a játéknak a természetét, így a politikusoknak más módot kell találniuk az adófizetők rászedésére és megrészegítésére. Ennek egy módja az államadósságon át történő finanszírozás – adj pénzt az embereknek a jelenben, aztán nyújtsd át a számlát a gyerekeiknek egy meghatározatlan jövőbeli időpontban, amikor te már sehol sem leszel – tökéletes!

Egy másik módszer annak tettetésére, hogy pénzt adsz az embereknek, ha pénznyomtatáson át elinflálod a pénzüket. Ily módon adhatsz ma száz dollárt egy embernek, és egyszerűen lecsökkentheted a dollárja vásárlóerejét 5 százalékkal a következő évben több pénz nyomtatásával. Ezerből egy embernek sem lesz semmi ötlete arról, hogy mi is történik valójában, és emellett mindig ott lesz az üzleti közösség, akit hibáztathatsz, mert kifosztják a fogyasztót.

Egy másik „megoldás” hatalmas béremelést ígérni a közszektori szakszervezeteknek, ami igazán csak a hivatali időd végén lép életbe, hogy a következő adminisztrációra háruljon a valódi számla. Emellett állandó szerződést is aláírhatsz, amely magába foglal bőséges orvosi ellátást és nyugdíjat, amelynek a többsége csak akkor lép életbe, amikor megöregednek, jóval azután, miután eltűntél.

Vagy hosszú lejáratú állampapírokat is értékesíthetsz, amik a jelenben biztosítanak neked készpénzt, amíg a 10, 20, 30 év múlva dolgozó adófizetőknek adod majd át a számlát, hogy visszafizessék az alapösszeget és az összegyűlt kamatot.

Egy másik opció engedélykötelessé tenni mindent, ami csak a szemed elé kerül – építkezési engedélyek, hot-dog stand-engedélyek, kutyatartási engedélyek és a többi – így bezsebelhetsz egy nagy adag pénzt a jelenben, és az utódodra hagyhatod a lecsökkent adóbevételek problémáját a jövőbeli lecsökkent gazdasági tevékenységek következtében.

Vagy megvásárolhatod a lakásbérlők szavazatát a „lakások szabályozásával” – a rád következő adminisztrációkra hagyva az ebből elkerülhetetlenül következő lakáshiány problémájának megoldását.

A lista végtelenül folytatódhat – ez a lista egyidős a görög és római demokráciákkal – de a lényeges pont az, hogy a demokrácia mindig is mindörökké teljesen fenntarthatatlan.

A közgazdaságtan egy alapvető ténye, hogy az emberek ösztönzőkre reagálnak – az ösztönzők bármilyen államista társadalomban – demokráciában, fasizmusban, kommunizmusban, szocializmusban, vagy amit akarsz – mindig annyira egyenlőtlenek, hogy az államkincstárat egyfajta vérszomjas cápák etetőjévé változtatja.

Nos, mondják a demokrácia védelmezői, de az emberek mindig dönthetnek úgy, hogy más embereket választanak meg, akik rendbe hozzák a rendszert!

Az alapelvekből kiinduló elemzésnek, illetve a való világból származó bizonyítékoknak egy csodálatos aspektusa az, hogy többé nem kell jámbor ostobaságokban hinnünk. Leszámítva a közvetlenül a nagy háborúkat követő periódusokat, amikor újra kell növeszteniük a megfogyatkozott adóbázisukat, a demokratikus államok egyszerűen soha nem válnak kisebbé.

Ennek a logikája nyomasztóan egyszerű és épp annyira nyomasztóan elkerülhetetlen.

Egy központi kérdés, amit minden szavazónak fel kell tennie, aki tájékozott szeretne lenni, az: miért van ennek az embernek a neve a szavazólapon?

Az általánosan elfogadott válasz az, hogy annak az embernek van egy elképzelése arról, miként lehetne rendbe tenni a kerületet, a várost vagy az országot – és életét nemesen a köz szolgálatába állította, és szüksége van a szavazatodra ahhoz, hogy nekikezdjen a problémák megoldásának. Ő egy pragmatikus idealista, aki tudja, hogy kompromisszumokat kell kötni, de így is képes érezhetően javítani az életeden.

Természetesen ez színtiszta ostobaság, mint ahogy azt láthatjuk a tényből, miszerint a demokráciában a dolgok mindig egyre rosszabbodnak, nem pedig javulnak. Az életszínvonal csökken, az államadósság az egekbe tör, a háztartások adóssága növekedik, az oktatás teljesítménye mélyrepülésbe kezd, a szegénységi ráta növekedik, a bebörtönzési ráta növekedik, a fedezetlen kötelezettségek a magasba szöknek – és mégis, választásról választásra, a birkák a fülkékbe rohannak és vágyaikat lázasan a papírra vetik, biztosra véve azt, hogy ezennel minden megváltozik! (Akik ezt a jövőben olvassák, jelenleg épp az „Obama-mánia” közepén vagyunk.)

A kérdés ugyanúgy fennáll – miért van ez az ember a szavazólapon?

Mindannyian tudjuk, hogy hatalmas mértékű pénz és befolyás kell ahhoz, hogy az ember bármiféle jelentős hivatalért induljon. A központi kérdés tehát: miért adnak az emberek pénzt egy jelöltnek?

Nem egy nemzeti elnöki kampányról beszélek, ahol nyilvánvalóan az emberek hatalmas összegeket adnak egy jelöltnek, annak reményében, hogy hatalmat kap ahhoz, hogy elérjen valamiféle közös célokat, és a többi.

Nem, úgy értem: honnan jön a pénz ahhoz, hogy az ember egyáltalán elinduljon?

Miért adnának gyógyszervállalatok, légitársaságok, gépipari vállalatok, gyárak, farmerek, közszektori szakszervezetek, és a többi, pénzt és támogatást egy jelöltnek?

Ezek a csoportok nyilván nem színtisztán ideológiai megfontolásból szórják a pénzt, mivel a céljuk a pénzcsinálás, legalábbis tagjaik számára. Tehát bizonyára azért adnak pénzt a potenciális jelölteknek, hogy később politikai szívességeket kapjanak – előnyben részesítést, adókedvezményeket, vámok kivetését a versenytársakra, közbeszerzési pályázatokat, és a többi.

Más szóval mások már kilóra megvettek minden jelöltet, akire te szavazhatsz.

Furcsa és cinikus kijelentésnek hangzik? Talán – de nagyon egyszerű kideríteni, hogy kilóra megvettek-e egy jelöltet.

A jelöltek mindig vérpezsdítő tónusban beszélnek az „áldozatokról” és a többiről, de mostanra bizonyára észrevetted, hogy egyetlen jelölt sem beszél kimondottan a kiadásokról, amiktől megszabadulna. Sosem hallod azt, hogy X, Y, vagy Z kiadásoktól fog megszabadulni a kiegyensúlyozott költségvetés elérése érdekében. Mindent vagy elvont szavakba burkolnak, vagy bizonyos csoportoknak tett bizonyos ígéretekbe. (Most a jelenlegi fétis – a baloldali körökben – úgy tenni, hogy 47 millió amerikai „ingyenes” egészségügyi ellátást kaphat, ha az állam csökkenti pár milliárdos adókedvezményeit.)

Másképpen fogalmazva, ha nem látod bárki más fejét a tuskón, az azért van, mert a te fejed van rajta.

Természetesen, ha a kormány tényleg segíteni szeretné a gazdaságot néhány igen gazdag ember kárára, egyszerűen semmissé tenné az államadósságot – gyakorlatilag csődöt jelentene, és újrakezdene mindent.

Miért nem teszi ezt? Miért van az, hogy soha meg sem közelíti ezt a témát? Láttunk a javak és szolgáltatások nagy választékára kivetett árszabályozást az elmúlt pár generáció során – miért ne vetnének ki fizetési haladékot az államadósság kamatjának kifizetésére, legalább ideiglenesen?

Nos, az egyszerű válasz az, hogy a kormány egyszerűen képtelen túlélni a hitelek folyamatos infúziója nélkül, nagyrészt külföldi hitelezők által.

Ez egy apró nyom, amely arra vezet, hogy mennyire is fontos a te szavazatod, és mennyire érdekeltek a vezetőid a te személyes és konkrét problémáidban – tegyük fel a külföldi vezetők problémáihoz viszonyítva.

Ó, érvelhetnél, de miért adna mondjuk egy gyógyszercég pénzt egy lehetséges jelöltnek, miközben semmilyen üzlet nem köthető meg írásban, a lehetséges jelölt pedig akár csak el is veheti a pénzt, majd figyelmen kívül hagyhatja a telefonhívásokat attól a gyógyszercégtől, amikor hatalomra kerül?

Nos, ez határozottan lehetséges, természetesen, de van erre egy viszonylag egyszerű megoldás.

Amikor egy jelölt próbára szeretné tenni magát egy bármilyen, ésszerűen magas hivatal betöltésében, különböző helyeket jár be, hogy pénzt kérjen.

Amikor valakitől párezer dollárt kérsz, természetesen a legelső kérdése az lesz, hogy: „Mit fogsz tenni számomra cserébe?”

A jelöltek száma bármilyen politikai verseny elején igen magas. Aki pénzt szeretne adományozni egy politikai jelöltnek a későbbi politikai szívességek reményében, az csak akkor fog úgy tenni, ha hiszi, hogy a jelöltje betartja az íratlan kötelezettségeit – a „társadalomellenes” szerződést, ha úgy tetszik.

A politikában, mint az üzleti életben, a hitelesség hatékonyság. Azok, akik hírnevet építettek maguknak, mint akik betartják ígéreteiket, képesek lesznek egy kézfogással üzletet kötni, ami jelentősen alacsonyan tartja a költségeiket. Egyetlen újonc sem rendelkezik a hitelességgel vagy a múlttal, amellyel elérhetné ezt az irigylésre méltó hatékonyságot, így számos év során kell azt felépítenie.

Tehát biztosan tudjuk, hogy amikor egy cég pénzt ad egy politikai jelöltnek a jövőbeli politikai szívességek reményében, a politikai jelölt máris kiváló múlttal rendelkezik a politikai szívességek viszonylatában. Az efféle információt – „X János szavahihető ember!” – bizonyos közösségekben épp olyan megbízhatóan adják át, mint ahogy egy drogdílert és a termékének minőségét bizonyos másféle közösségekben.

Tehát tudhatjuk, hogy bármelyik jelölt, aki jelentős finanszírozást kap érdekcsoportoktól, egy olyan ember, aki a múltban következetesen bebizonyította „korrupciójának integritását” – mivel ha nem volna múltja, vagy következetlen múlttal rendelkezne, senki sem adna neki pénzt.

(Csak egy mellékes megjegyzés erejéig, ez egy nagyon érdekes példája annak, hogy miért is fog működni az anarchia – nincs szükségünk az államra a szerződések betartatása végett, hiszen maga az állam is szóbeli szerződések alapján működik, amelyeket sosem lehet törvényes úton kikényszeríteni.)

Más szóval amikor látsz egy nevet a szavazólapon, teljesen biztos lehetsz abban, hogy az a név egy olyan emberé, akit a hosszú évek során már kilóra megvásároltak, és akik fizettek neki, mondjuk úgy, nem a te érdekeidet tartják a szívükön.

De eggyel tovább is mehetünk.

Mivel valahonnan jönnie kell minden pénznek, amely egy politikai rendszerben kering – a cukortermelőknek adott dollármillióknak az adófizetőktől kell jönniük – biztosak lehetünk abban, hogy téged károsít majdnem minden előny, amely megkaparintására az érdekcsoportok törekednek. A gyógyszercégek szabadalmaik meghosszabbítását szeretnék, hogy több pénzt kérhessenek tőled. A hazai iparcégek megemelt korlátokat szeretnének az importacél ellen, hogy több pénzt kérhessenek tőled. Ha egy állami szakszervezet további juttatásokat követel, az a te költséged lesz. Ha a rendőrség ki akarja terjeszteni a kábítószerek elleni háborút, az a te biztonságodba és pénzedbe fog kerülni.

Aki a közvagyonból szeretne meggazdagodni, annak a keze a te pénztárcád felé nyúl.

Tehát teljesen fair és ésszerű emlékeztetnem téged, hogy a szavazólapodon látott minden név homlokegyenest ellenkezik a te sajátos és személyes érdekeiddel, mivel azok az emberek fizették meg őket, akik ki akarnak zsebelni téged.

A demokrácia halálának egy másik aspektusa a politikai hatalom megszerzéséhez vagy fenntartásához szükséges állami kiadások elkerülhetetlen és folyamatos növekedése.

Vegyünk példának egy polgármestert, aki második ciklusáért kampányol. Amikor első alkalommal indult, a szennyvíztisztító munkások 20 ezer dollárt adományoztak kampányának, cserébe pedig 10 százalékos béremelést adott nekik. Most, hogy második alkalommal indul, és nem adhat nekik újabb 10 százalékos béremelést, semmi okuk adományozni kampányának. Tehát vagy valami más juttatást ajánl a szennyvíztisztító munkásoknak, vagy új programokkal vagy juttatásokkal hozakodik elő, amelyeket egy másik, új csoport előtt lógathat, hogy megszerezze adományaikat. Ezért jelentenek be új kiadásokat a politikai jelöltek, amikor először ringbe lépnek – az új kiadások a juttatások alig rejtett ígéretei, amelyet azoknak biztosítanak, akik adományoznak a kampányának. Egy új stadion, egy új konferenciaközpont, egy új híd, egy új művészeti program, új kulturális projektek, új lakhatási program, autópálya-bővítések, és így tovább – mindez elkerülhetetlenül és visszavonhatatlanul felemeli az állami kiadások „árvízszintjét,” és abszolút szükséges a hivatal megszerzéséhez.

Na most, a fent említett szennyvíztisztító munkások természetesen előnyben részesítenék a végleges 10 százalékos béremelést az egyszeri készpénz-bónusz helyett. Tehát mindig permanens szerződést próbálnak kötni a politikai gazdáik szeszélyeinek való folyamatos kiszolgáltatottság helyett.

Ahogy folytatódik ez a folyamat, a nem önkényes kiadások aránya minden politikai költségvetésben egyre csak növekedik. Ez egy másik oka annak, miért kell mindig új kiadási előírásokat teremteniük, hogy újabb adományokat kapjanak. A pénzt nem tehetik át az egyik helyről a másikra, mivel azt véglegesen elkülönítették egy bizonyos csoport számára egy egyszeri politikai hozzájárulásért cserébe a múltban.

Ha a polgármester, aki második ciklusáért indul, úgy dönt, hogy megpróbálja visszavonni a 10 százalékos béremelést, hogy felszabadítsa a pénzt, amit valaki másnak ajánlhat a kampányhozzájárulásokért, akkor politikai öngyilkosságot követ el. Szabadon aláírt szerződést szegne meg, bemutatna a dolgozóknak, és hatalmas sztrájkot provokálna – de a saját önérdekére nézve a következmény még rosszabb volna.

Emlékezz, az emberek az államkincstárból származó jövőbeli jutalomról szóló hallgatólagos szerződés alapján fognak politikai kampányoknak adományozni. Ha egy jelölt megpróbálja visszavonni az általa előzőleg adományokért cserébe kiosztott juttatásokat, nem csak az érdekcsoportok haragját vonja magára, hanem fény derül rá, mint egy ember, aki megszegi a hallgatólagos és végrehajthatatlan „szerződéseit.” Mivel ez a jelölt többé nem bízható meg abban, hogy közvagyont adjon vissza azoknak, akik adományoknak kampányának, a kampányának érkező adományai a szeme előtt fognak szinte azonnal felszáradni, politikai pályája pedig a hirtelen végéhez ér.

Természetesen az ex-politikusokat magasra becsülik lobbistaként is, de ha ebben a polgármesterben hitét veszti egy adományozó, többé nem lesz értékes abban a pozícióban sem, és jelentős jövedelemtől esik el a poszt-politikai karrierjében.

Végül a zsarolás problémájával szembesül minden politikai jelölt, aki közvagyont jutalmazott a múltbeli támogatóira. Ha megpróbálja átjátszani bármelyik előző támogatóját, rejtélyes kiszivárogtatások bukkannak fel a médiában, amelyek az őt hatalomra juttató, becstelen, zárt ajtók mögött lezajlott megegyezésekről beszélnek – úgyszintén véget vetve politikai karrierjének. Az összes többi jelölt pedig jámboran megveti cinikus korrupcióját, miközben természetesen nyélbe üti saját zárt ajtós üzleteit.

(Nagyon tanulságos megjegyezni, hogy a politikai kampány folyamatának két jól ismert fiktív ábrázolása – „Az elnök emberei” és a „Drót” – a jelöltet folyamatosan úgy ábrázolja, mint aki pénzért könyörög, de egyszer sem mutatja meg, miért kapja meg a pénzt – az adományozók motivációit. Ennek egyszerű oka van: egy eszmei politikust kívánnak ábrázolni, így nem tárhatják fel az okát, miért adnak neki pénzt. Ha a fiktív történetet a demokrácia elkerülhetetlen „törvényeivel” folytatnánk, a történetszál hirtelen megcsonkulna, vagy fény derülne a főszereplő kevésbé szimpatikus oldalára. A jelölt pénzt kérne, a lehetséges adományozó pedig megjelölné a cserébe kívánt szívességet. Ekkor a jelölt vagy elutasítaná, így véget vetne a kampányának az alaptőke hiánya miatt – vagy beleegyezne, amellyel véget vetne minden felé érzett valós szimpátiánknak. Az alapigazság – mint megannyi más egy államista társadalomban – sosem vitatható meg, még az olyan műsorokban sem, mint a „Drót,” amelynek semmi problémát nem okoz megmutatni a korrupciót mindenhol máshol. Megmutathatják, ahogy egy rendőr eltöri egy kisgyerek ujját, de a politikai folyamat igaz természetének örökre rejtve kell maradnia…)

Tehát láthatjuk, hogy – legalábbis a közgazdaságtan szintjén – a demokrácia egy egyfajta lassított felvételű öngyilkosság, amelyben azt mondják neked, hogy a legmagasabb polgári erény helyeselni azoknak, akik ki akarnak rabolni téged.

Nem szeretném, hogy ez a könyv a demokrácia kritikája legyen – ehelyett, ahogy azt ezelőtt is mondtam, célom egyszerűen segítséget nyújtani számodra, hogy megérthesd az ellentmondások számtalan sokaságát, amelyek meghúzódnak az állam által uralt társadalom logikai vagy morális védelmezése mélyén.

Ha nem is tudod, hogy a társadalom beteg, sosem fog érdekelni téged a gyógymód.

Az anarchizmus társadalmi kihívásai

A hatékonyság gyanánt – a te és az én érdekedben – úgy döntöttem, hogy a lehető legrövidebbre fogom ezt a könyvet. Ha mostanra nem mutattam neked legalább néhányat a társadalmunk létező berendezkedésével kapcsolatos logikai és morális problémák közül, kétlem, hogy erre valaha is képes leszek.

Ha elfogadjuk, hogy pár kritika, amely az államizmus ellen ebben a könyvben bemutatásra került, legalább potenciálisan valamennyire érvényes, egy lényeges kérdés marad.

Ha könnyen megérted a fenti egyszerű és hatékony kritikákat – tegyük fel, a relativitáselmélet mögötti matematikához viszonyítva – akkor fel kell tenni a kérdést:

„Miért nem hallottad még soha ezeket a kritikákat?”

Ez a kérdés nagyobbat üt, mint amekkorának tűnik.

Ha felvetem a vádat, miszerint társadalmunk jelenleg az erőszak, az irányítás és brutális büntetés alapelvei mentén rendeződött be, viszont soha nem hallottad eddig ezt az érvet, a több tízezer értelmiségi, professzor, médiában szereplő szakértő, író és a többi buzgó tehetség ellenére, akkor lennie kell egy oknak – vagy az okok sorozatának – miért áll fenn ez az egyetemes hallgatás.

A megdöbbentő új elméletek bizonyításának mércéjét pontosan olyan magasra kell tenni, amennyire könnyen érthetők azok az új elméletek. Nagyon nehezen érthető új elméleteket egyszerűbb elfogadni, mint ami potenciálisan igaz, egyszerűen nehézségük miatt. A nagyon könnyen érthető új elméletek viszont egy sokkal magasabb akadállyal szembesülnek, mivel meg kell magyarázniuk, miért nem került eddig sor a megértésükre, megvitatásukra vagy elterjesztésükre.

Ebben a végső szakaszban arról fogok beszélni, hogy a véleményem szerint miért nem vitatják meg soha nyíltan az anarchizmust – hanem valójában megvetik, félik és kigúnyolják azt – és prezentálom a szerintem érdekes paradoxont, amely az, hogy annak a foka, amennyire az anarchizmus a beszélgetéseken kívül marad, pontosan annak a foka, amennyire az anarchizmus kétségtelenül működni fog.

Anarchizmus és akadémia

Vessünk egy pillantást az akadémiára, a bölcsészetre fókuszálva, ahol az anarchizmus egy lehetséges téma lehet – olyan helyeken, mint a politikatudomány, történelem, filozófia, szociológia, és a többi.

Igaz, hogy pár értelmiségi sikeres karriert tudott magának, miközben szimpátiát fejezett ki az anarchizmus iránt – a baloldalon itt van nekünk Noam Chomsky példája; a libertárius táborban itt van Murray Rothbard példája. Viszont az akadémikusok döntő többsége egyszerűen a szemét forgatja, ha valaha felmerül az anarchizmus témája, mint az erőszak-alapú társadalmak életképes alternatívája.

Hogy ezt megértsük, a legelső dolog, amit meg kell látnunk az akadémiáról az, hogy mivel nagymértékben az államok pénzelik, a kereslet mértéktelenül felülmúlja a kínálatot. Más szóval sokkal több ember szeretne akadémikus lenni, mint ahány munkahely van az akadémián.

Általában az történnek az ilyen helyzetekben – ha az akadémia a szabadpiac része volna – hogy a bérek és juttatások addig a pontig csökkennének, ameddig egyensúlyt érnek el.

Jelen pillanatban az akadémikusok több hónap szabadságot kapnak a nyáron, nem elnyomó kurzusmennyiség alatt dolgoznak, és gyakorlatilag lehetetlen őket kirúgni, miután elérik a tenure-t [a határozatlan idejű munkaviszonyt], napjaikat olvasással, írással és az eszmék megvitatásával tölthetik (amelyet számosan hobbinak vélnénk), konferenciákra utaznak mások által fizetett költségekkel, magas szintű társadalmi tiszteletnek örvendenek, fizetett alkotói szabadságot kapnak és a nagy értékű juttatások teljes skáláját, választhatnak a kényelmes nyugdíj és az akadémiában való további részvétel között, ahogy jónak látják – és sokszor hat számjegyű fizetést kapnak.

Az akadémikusok számára nyújtott nem monetáris juttatásokat tekintve egy szabadpiacon a béreik meredeken lezuhannának, vagy emelkednének a munkahelyi követelmények. Viszont mivel az akadémikusok – főképp az Egyesült Államokban – gyakorlatilag egy államilag hatalmas mértékben pénzelt szakszervezet védelme alatt dolgoznak, ez nem történik meg.

Mivel a munka a természetéből fakadóan annyira kívánatos számtalan ember számára, így hatalmas kereslet alakul ki, ahol a kvalifikált jelentkezők tucatjai tolakodnak minden egyedi állástért. Mint Angelina Jolie egy szórakozóhelyen, azok, akik a legtöbbet képesek ajánlani, óriási mértékben fognak válogatni.

Illetve mivel az akadémikusokat nem lehet kirúgni, ha egy tanszék egy kellemetlen, bajkeverő, nehéz természetű vagy egyszerűen nyugtalanító embert vesz fel, akkor azzal a döntésükkel kell élniük az elkövetkező 30+ évben. Ha a válás lehetetlenné válik, az emberek sokkal óvatosabban fognak kompatibilis házastársat választani.

Ez az egyszerű és alapvető magyarázata az akadémia világában fellelhető udvariasságnak és kedélyességnek. Kötekedő emberek, vagy akik kényelmetlen kérdéseket tesznek fel, vagy akik alapelvekből érvelnek és így eliminálják a végtelen vitázást, vagy akik álláspontja kérdőre vonja a körülöttük levő emberek értékeit és etikáját, egyszerűen nem kapnak állást.

Egy szabadpiaci helyzetben az eredeti és kihívó gondolkodás nagyon is érdekelné a hallgatókat, akik kétségtelenül fizetnének prémiumot, hogy ily módon szellemi stimulációban részesüljenek. Viszont mivel az akadémia finanszírozásának döntő többsége az államoktól származik, a hallgatók gyakorlatilag sehogyan nem képesek hatással lenni a professzorok alkalmazására.

Képzeljünk el egy nagyravágyó anarchista, diplomás hallgatót.

Az egyetemi évei során kényelmetlen kérdések feltevésével fogja bosszantani professzorait és irritálni hallgatótársait, amelyeket nem tudnak megválaszolni. Ha az erőszakról beszél, amely az állami finanszírozás gyökere, akkor a nyílt képmutatás vádjának teszi ki magát – amelynek bőséges kínálatáról biztosíthatlak – hiszen állami pénzt fogad el az államilag finanszírozott egyetemi oktatás formájában.

A professzorai ellen megfogalmazott implicit kritikája – hogy erőszakkal pénzelik és biztosítják őket – igen idegesítő lesz számukra. Bár ez az anarchista talán képes lehet átküzdeni magát elégedetlen útján egy diploma megszerzéséig, nehezen fog bármiféle ajánlólevelet szerezni professzoraitól, hogy felvételt nyerjen egy mesterszakra. Ha egy professzor a jelentkező anarchizmusáról beszél ajánlólevelében, bárki, aki elbírálja a levelet, teljesen összezavarodik attól, hogy miért tesznek ilyen ajánlást – amely folytán értékét veszti minden jövőbeli ajánlólevél a szóban forgó professzortól.

Ha az anarchistát ajánló professzor úgy találja, hogy jövőbeli ajánlásai felé nagyobb szkepticizmust táplálnak, akkor igen hamar elterjed a híre annak, hogy a professzor kurzusát felvenni és ajánlólevelet kapni tőle egyenlő a halál csókjával egy akadémiai aspiráns számára.

Tehát a professzor kurzusai hallgatóságának rejtélyes fogyatkozásával találja szembe magát, amely nem segít a karrierjén, finoman fogalmazva.

Ha a professzor nem említi a jelentkező anarchizmusát, a sorsa még rosszabbra fordul, hiszen még több időt pazarolnak majd el egy olyan jelentkező meghallgatásával, akit igazából senki sem szeretne. Az ajánlólevél fogadó végén levő emberek egyáltalán nem fogják elhinni, hogy a professzor nem tudta, hogy a hallgató anarchizmusa egy tényező, és kevésbé fogják pozitív fényben vizsgálni a professzor jövőbeli ajánlásait.

Tehát egy akadémikus, aki ajánlólevelet ír egy olyan diáknak, akinek nézetei nyugtalanítók vagy zavarba ejtők, saját értékét ássa alá a jövőbeli hallgatói számára, miközben semmiféle haszonhoz nem jut. Biztosan feltehetjük, hogy egy akadémikus, aki elérte a professzori rangot – akár a tenure előtt is – nem vak saját hosszútávú önérdekére nézve.

Ha ez az anarchista valahogy mégis képes lenne bejutni egy mesterképzésre, ugyanazok a problémák jelennének meg, csak épp sokkal rosszabbak lennének, mint a diplomaképzése. Aki mesterképzésen vesz részt – főképp a bölcsészeten – többnyire azzal a kimondott céllal van ott, hogy helyet biztosítson magának az akadémián. Más szóval nem az igazság hajthatatlan felderítése miatt van ott, hanem hogy kapcsolatot építsen ki professzoraival, elvégezze a kutatást, ami miatt felfigyelnek rá, és elérje azt a jóváhagyást a felettük levőktől, amely löketet ad neki a létra következő fokán.

Tehát amikor az anarchista elkezd beszélni az elméleteiről, vagy passzív vagy agresszív ellenségességgel fog szembesülni a körülötte levőktől, akik irritáló és kontraproduktív időpazarlóként fognak tekinteni rá. Hogy elméletei igazak-e vagy sem az igazából lényegtelen – a valóság az, hogy az elméletei aktívan akadályozzák azt az akadémiai siker elérését, amiért az emberek a tanteremben vannak.

Továbbá, mivel az anarchista azt állítja magáról, hogy látja a legmélyebb motivációkat a kinyilvánított önérdekek egyetemes álarca alatt – viszont nem látja a mesterképzésen körülötte levők legmélyebb motivációit – így csökönyösen vaknak fog tűnni. „El kellene hinned az igazságot,” mondja, anélkül hogy látná, hogy ezek az akadémiai aspiránsok nem az igazságért vannak ott, hanem egy akadémiai állásért. Más szóval ő maga éppúgy kerüli az igazságot, mint ők.

Ráadásul azzal, hogy folyamatosan arra emlékezteti az embereket, hogy általánosságban a társadalmat – és kiváltképp az akadémikusokat – erőszakkal finanszírozzák, az anarchista aktívan megsért mindenkit maga körül. Nagyon kevés ember van, aki képes elnyelni a gonosszal és a korrupcióval szembeni vakság erkölcsi vádját, és képes nyitottsággal és kíváncsisággal visszatérni.

Ha az anarchistának igaza van, akkor a professzorok korruptok, az akadémiai aspiránsoknak pedig el kellene hagyniuk pályájukat, és át kellene vándorolniuk a magánszektorba, vagy egyéni vállalkozóvá kellene válniuk, vagy valami ilyesmi. Viszont ezek az emberek már éveket és több százezer dollárnyi elvesztett jövedelmet fektettek az akadémiai pozíciójuk megszerzésébe. Nyilvánvalóan nem szeretnének állást a szabadpiacon, hiszen egy bölcsész mesterképzésben vesznek részt – és ha kilépnek a programból, az általuk felhalmozott értékek jelentős része eltűnik.

Ezt a folyamatot sokkal tovább is vizsgálhatnánk, de vessünk véget neki ennél a pontnál.

Képzeljük el, hogy egy határozatlan idejű munkaviszonnyal rendelkező akadémikus elolvassa ezt a könyvet és egyetért a benne foglalt érvek legalább lehetséges érvényességével. Nem igazán kell félnie attól, hogy kirúgják, szóval miért ne tenné fel ezeket a kérdéseket munkatársainak?

Nos, mivel ezekkel a kérdésekkel hitelét vesztené munkatársaik szemében, azt tanúsítaná, amit „rossz ítélőképességnek” neveznek (és valamilyen módon nem tévednének!) és igen káros hatással lenne lehetőségére, hogy munkáit publikálják, hogy beszédet mondjon konferenciákon, hallgatókat vonzzon magához és kedélyes munkahelyi légkört élvezzen társaival.

Tehát saját élvezetét, karrierjét és érdekeit károsítaná, anélkül, hogy megváltoztatná bárki gondolkodását az anarchizmussal kapcsolatban – szóval miért cselekedne így?

Amikor egy környezet korrupt, a racionális önérdek is automatikusan és megválthatatlanul korrupttá válik. Ezt a politika birodalmában egyszerűen láthatjuk, de nehezebb meglátni az akadémia világában.

Mielőtt nekikezdtem ennek a szekciónak, azt mondtam, hogy egy érdekes paradoxont fogok prezentálni, amely az, hogy annak a foka, amennyire az anarchizmus a beszélgetéseken kívül marad, pontosan annak a foka, amennyire az anarchizmus kétségtelenül működni fog.

Az anarchizmus lényegében azon az alapvető tényen nyugszik, hogy nem szükséges az erőszak a társadalom megszervezéséhez. Az erőszak az önvédelem formájában elfogadható, természetesen, de az erőszak kezdeményezése nem csak erkölcsileg gonosz, hanem kontraproduktív is pragmatikus szempontból.

Az anarchizmus – legalábbis ahogy én állok hozzá – nem a hajthatatlan pacifizmus egy formája, amely minden kényszerítő választ elutasít az erőszakra. Az én megfogalmazásomban egy anarchista társadalom az, amely tökéletesen erőteljes és alkalmas mechanizmusokkal rendelkezik az erőszakos bűncselekmények ellen, a bűnözők központosított csoportja nélkül, amelyet államnak hívnak. Ami azt illeti, egy anarchista társadalom kétségtelenül sokkal proaktívabban és előnyösebben fog bánni az erőszakos bűncselekményekkel, mint a most létező rendszerünk, ami sokkal többet tesz az erőszak és bűnözés provokálásáért, mint azért, hogy csökkentse vagy ellenezze azt.

Az anarchisták látják a hallgatólagos és önkéntes társadalmi szerződések erejét, illetve mind a pozitív ösztönzők erejét, mint a fizetés és szakmai siker és a negatív ösztönzők erejét, mint a társadalmi rosszallás, a gazdasági kizárás és a nyílt száműzés.

Tehát nagyon érdekes módon, minél inkább kizárják az anarchizmust a társadalmi beszélgetésekből, annál nagyobb hitet táplálhatnak az anarchisták saját megoldásaik gyakorlatiasságában.

Az akadémia birodalmában nyilvánvalóan nincs semmilyen központi kényszerítő bizottság, amely lelő vagy bebörtönöz bárkit, aki pozitív fényben tünteti fel az anarchizmust – nincs „állam” az egyetem birodalmában, a „szabályokat” mégis egyetemesen tisztelik és betartják, spontán módon, központi tervezés nélkül, koordináció nélkül – és erőszak nélkül!

Az irónia még nagyobbá válik a politika birodalmában, ahol egyetemesen érvényre juttatják a zárt ajtók mögött megkötött politikai üzletek implicit „szerződéseit” a korrupció pozitív szelekciójának folyamatán át, amely során azok, akik nem „fizetik ki” a hozzájárulóikat, automatikusan kizárásra kerülnek a rendszerből.

Tehát mind az akadémia, mind maga az állam anarchisztikus alapelveken működik, amely a spontán önszerveződés és az íratlan szabályok betartása, erőszakra való támaszkodás nélkül.

Egy valóban állam nélküli társadalom, amelyben az ilyen szabályokat írottá és nyíltan szerződésessé tehetik, még hatékonyabban működne.

Más szóval ha az anarchizmusól nyíltan beszélnének az állam által pénzelt akadémián, nagyon valószínű lenne, hogy az anarchizmus sosem működne a gyakorlatban.

Ha a demokrácia kikényszeríthetetlen korrupciója nem „működne” olyan jól, az jelentős csapás lenne az anarchizmus gyakorlati hatékonyságára.

Akadémikusok és önkéntesség

Az akadémikusok hatalmas kihívással szembesülnek – főképp a közgazdaságban – amely a nyílt kétszínűség vádja.

A közgazdászok majdnem egyetemesen támogatják a szabad kereskedelmet, viszont természetesen a legtöbb közgazdász állam által pénzelt vagy állam által támogatott intézetekben dolgozik, mint az egyetemek, a Világbank, az IMF és a többi – és kiváltképp az akadémián elképesztően hatalmas belépési korlátok mögött bújnak meg az intézményesített protekcionizmus formájában, és a tenure által védelmezik magukat a piaci erőktől.

A közgazdászoknak számos szofisztikált válaszuk van a kérdésre, hogy miért – ha az önkéntesség és a szabad piacok annyira jó dolgok – zárják ki magukat a szabadpiac huzavonájából.

Mindenekelőtt, érvelnek az akadémikusok, egy propozíció igazságát nem az megfogalmazó integritása határozza meg (ha Hitler azt mondja, hogy kettő meg kettő egyenlő néggyel, nem ellenkezhetünk azzal, hogy ő gonosz). Másodsorban, számos akadémikus azt fogja mondani, hogy ők csupán megörökölték a rendszert az előző akadémikusoktól, és ezeket a nézeteket vallották mielőtt tenure-t kaptak. Harmadjára pedig úgy érvelhetnek, hogy igazából lehetséges, hogy elveszítsék munkahelyüket, ha tanszékük bezár, és a többi.

Ezek mind nagyon érdekes érvek, és úgy gondolom érdemesek a figyelmünkre, de lényegében irrelevánsok az akadémia kérdésére vonatkozóan.

A képmutató értelmiségiek gyakori védelme azt mondani, hogy az érveiket nem lehet megítélni saját ellentmondásos viselkedésük alapján, hanem önállóan kell kezelni őket – de ez az érv igazán fárasztóvá válik egy idő múlva.

Hogy lássuk, mit értek ezalatt, képzeljünk el egy Bob nevű embert, aki azt állítja, hogy életének egyetlen szakmai célja arra motiválni másokat, hogy az ő diétáját követve lefogyjanak. Folyamatosan kijelenti, hogy nagyon fontos vékonynak lenni, és kizárólag az ő diétája fog vékonnyá tenni téged – viszont furcsa módon Bob kórosan elhízott marad!

Való igaz, hogy nem vagyunk képesek abszolút megítélni Bob diétájának hatékonyságát és értékét kizárólag az alapján, ő mennyit nyom – de empirikusan megítélhetjük, hogy Bob hisz-e a saját diétájának hatékonyságában és értékében.

Az élet rövid, és minél gyorsabban képesek vagyunk pontos döntéseket hozni, annál jobban járunk.

Képzed el, hogy ma délután megállít az utcán egy kócos és szagos ember, és felajánlja szolgálatait, mint pénzügyi tanácsadó, de azt mondja, hogy a hívásaidat nem tudja fogadni, mivel miután csődbe ment, arra kényszerült, hogy autójában éljen. Bizonyára logikailag igaz, hogy nem használhatjuk empirikusan a helyzetét arra, hogy megítéljük a pénzügyi tanácsai értékét – de a következőt biztosra tudjuk: vagy követte saját pénzügyi tanácsait, amelyek nyilván katasztrófába torkolltak, vagy nem, ami azt jelenti, hogy nem hiszi, hogy azok értékesek vagy igazak.

Tehát pusztán a hatékonyság érdekében sosem bérelnél fel egy ilyen koldust a bizalmas pénzügyi tanácsadódnak – félig azért sem, mert abszolút nem veszi észre, milyen hatással van a hozzáállása a hitelességére. Talán nem veszi észre, mit gondolsz majd róla a megjelenése alapján? Ha nem veszi észre, hogyan jelenik meg a szemedben, ez úgyszintén a valóságtól való szinte teljes eltávolodását mutatja.

Ugyanígy, ha kizárólag alsónadrágot, két ruhacsipeszt és egy tésztaszűrőt, viselve jelenek meg egy állásinterjún, nyilván igaz, hogy nem lehet objektíven a ruhaválasztásom alapján megítélni a szakmai tudásom minőségét – de a teljes ítélőképességem bizonyára kétségbe vonható bizonyos mértékben, finoman fogalmazva.

Ha nem követed a saját tanácsodat, abból a tényből kifolyólag nem mondhatom helytelennek a tanácsodat, de biztosan kijelenthetem, hogy te helytelennek gondolod a saját tanácsodat, és ezáltal teljesen racionális döntést hozol annak értékéről.

Az akadémikusok azt állítják, hogy a tanításaikat arra tervezték, hogy valamilyen hatással legyenek a való világra, amit onnan tudunk, hogy folyamatosan panaszkodnak azért, mert a kormány figyelmen kívül hagyja a gazdasági tanácsaikat. Más szóval frusztráltak, mivel a politikusok folyamatosan a személyes karriercéljaikat választják az objektíven értékes tettek és döntések helyett.

 Ha el szeretnék adni egy diétáskönyvet, és kórosan túlsúlyos vagyok, az nyilvánvalóan teljesen aláássa a hitelességemet. Mi tehát a legjobb módja a hitelességem növelésének? Vajon a végtelen panaszkodás, hogy az emberek egyszerűen nem hisznek a diétámban?

Természetesen nem.

Az egyszerű megoldás az, ha a saját igyekezeteimet arra alkalmazom, ami felett valós hatalmam van – a saját étrendemre – és abbahagyom mások nyaggatását, hogy tegyék azt, amit én nyilvánvalóan nem akarok megtenni.

Így igazából több hitelességre tehetek szert, mint amennyivel rendelkeznék, ha természetemnél fogva vékony lennék. Mivel a legtöbb ember, aki diétázni akar, túlsúlyos, egy ember, aki a saját diétáját követve jelentős mennyiségű súlytól szabadul meg – és nem szedi fel újra – még több hitelességgel rendelkezik.

Mit jelent ez az akadémikusok birodalmában?

Nos, gyakorlatilag minden közgazdász elfogadja azt, hogy a szabad kereskedelem a gazdasági interakciók szervezésének legjobb módja – tehát hatalmas kollektív előnnyel bírnak olyan értelemben, hogy közös eszmékben hisznek, ami aligha igaz a politikusokra és más csoportokra, akiket a közgazdászok kritizálnak, mert képtelenek a gyakorlatba ültetni a szabad kereskedelmet.

Ha a közgazdászok úgy hiszik, hogy a gazdasági interakciók szervezésének legjobb módja a szabadpiaci önkéntesség – és nyilván sokkal nagyobb hatalmuk van a saját karrierjük felett, mint a kormányok felett – akkor arra kellene törekedniük a lehető legkeményebben, hogy azokat az alapelveket a saját szakmájukban alkalmazzák. Leadni a saját túlsúlyukat, úgymond, ahelyett, hogy vég nélkül nyaggatnának másokat, hogy olyan diétát kövessenek, amit ők maguk elutasítanak.

Tehát ahelyett, hogy egy önkéntes szabadpiac erényeiről és értékeiről beszélnének – azzal a nyílt céllal, hogy megváltoztassák mások véleményét – a közgazdászoknak össze kéne ülniük és a saját szakmájukat kellene megváltoztatniuk, hogy a szakmájuk azokat az értékeket reflektálja, amelyeket másoktól elvárnak.

Így elvégezhetik az összes kutatást, gondos jegyzeteket írhatnak és tanulmányokat publikálhatnak, amelyben leírják egy szervezet reformálásának folyamatát a tagjai által általánosan elfogadott értékek alapján. Megérné feljegyezni egy ilyen nemes cél elérésének kihívásait és buktatóit útmutatás gyanánt másoknak.

Továbbá mivel a közgazdászok mind úgy hiszik, hogy a szabad kereskedelem növeli a minőséget és a produktivitást, csoportként megmérhetnék a közgazdász szakma minőségét és produktivitását a szabadpiac és az önkéntesség bevezetése előtt és után. Ez egy hatalmas értékű kutatás lenne, és empirikusan is alátámasztaná a protekcionizmus eltörlésének érvét egy szakmán belül.

Mivel az akadémikusok nagyon szeretnének hatással lenni a külvilágra, e cél elérésének messze a legjobb módja, ha reformálják a saját szakmájukat, hogy azokat az értékeket tükrözze, amelyet csoportként vallanak. Ezután hozzájárulhatnak saját tapasztalataikkal – ezen felül integritásukkal – a kormány és egyéb szervezetek reformálásának sokkal nagyobb kihívásaihoz.

Igen érdekes, hogy a közgazdászok – legalábbis az én limitált ismereteim szerint – gyakorlatilag végtelen mennyiségű tanulmányt produkáltak a protekcionizmus negatív hatásairól minden elképzelhető területen, kivéve az övéken.

Ha a közgazdászok valóban nekiállnak megreformálni a szakmájukat a közösen vallott értékeik alapján, egy ilyen forradalom vagy sikerrel jár, vagy nem.

Ha a forradalom sikerrel jár, az akadémikusok rendelkezni fognak az elméleti ismeretekkel, az empirikus bizonyítékkal és a szakmai hitelességgel ahhoz, hogy sokkal nagyobb sikerrel prezentálják a szabad kereskedelem melletti érveiket másoknak,

Ha a forradalom nem jár sikerrel, akkor a közgazdászoknak nyilván fel kell adniuk annak álcáját, hogy az érveik valaha is hatással lehetnének a külvilágra, és nekikezdhetnek saját szakmájuk beszüntetésének, hiszen fény derülne arra, hogy szakmájuk nem több közönséges csalásnál – egy olyan „diéta” árusításánál, amelyet lehetetlen követni.

Ha a közgazdászok képtelenek elérni az értékeiknek való megfelelést a saját szakmájukban, ahol nagyon hasonló metodológiát használnak, ugyanazokat a célokat vallják és ugyanazt a nyelvet beszélik, akkor más szakmákat kérni – jóval nagyobb akadályokkal – hogy reformálják magukat, az nyilván nevetségesen képmutató, és alapjában véve hamis.

Biztos vagyok benne, hogy a közgazdászok sokkal több személyes és szakmai integritással rendelkeznek, minthogy hamis megoldásokért fogadjanak el pénzt, amelyeket sosem lehet a gyakorlatba ültetni.

Tehát alig várom, hogy ezek a közgazdászok megfogadják a saját tanácsukat, és reformálják a saját szakmájukat, ahol valódi hatalommal bírnak, hogy megmutassák másoknak, hogy meg lehet tenni – és miképp lehet megtenni, illetve hogy csoportként valóban elérjék azokat a célokat, amelyeket nemesen legfőbb motivációjuknak vallanak.

Mit gondolsz, mi az esélye annak, hogy ez meg fog történni?

Ezért nem hallottál soha az anarchizmusról.

Anarchia és szocializáció

Az emberi lények arra termettek – és természetesen egyáltalán nem gondolom, hogy ez rossz dolog – hogy kiemelkedően kiválóak legyenek a költség-haszon forgatókönyvek átgondolásában. Ez a képesség a szerves élet minden formájának alapvető adottsága, hiszen akik képtelenek átgondolni ezeket a forgatókönyveket, azokat egyhamar kigyomlálják a génállományból – az emberi lények viszont megdöbbentően briliáns fogalmi szinten rendelkeznek ezzel a képességgel.

Ha eljutottál eddig a könyvben, el tudok mondani rólad legalább pár dolgot. Nyilvánvalóan kíváncsi vagy és nyitott, és nagyrészt nem sértenek meg az eredeti érvek, mindaddig, amíg azok a racionalitásra törekednek. Erősen kétlem, hogy az akadémián dolgozol – vagy ha mégis, teljes mértékben arra számítok, hogy pár órán belül hosszú, korlátolt és lekezelő támadások jelennek meg az érveim ellen a beérkező üzeneteim között vagy a blogomon.

A potenciális akadémikusok a tapasztalataim szerint megváltoztathatatlan ellenségességgel viszonyulnak ahhoz, amit csinálok, mivel igen kínzó helyzetbe kerülnek tőle (ez kiváltképp igaz az „Egyetemesen Preferálandó Viselkedés: A világi etika racionális bizonyítása” könyvemre).

A feltörekvő akadémikusoknak azt kell hinniük, hogy az igazság keresése motiválja őket, nem pedig a tenure. Mivel akadémiai mestereik kegyébe kell férkőzniük, azt is hinniük kell, hogy a professzoraikat is az igazság keresése motiválja, nem a hatalom, a fizetés és a tenure. Becsülettel megadhatjuk magunkat egy erkölcsös tanítónak; nem adhatjuk meg becsülettel magunkat egy erkölcstelen tanítónak.

Ha az akadémia az igazság kereséséről szól, akkor a saját hozzájárulásaimnak fel kellene kelteniük legalább valamennyi figyelmet, ha más nem, a laikusoknál elért sikereim végett. Viszont egy feltörekvő diplomást még annak a gondolatától is extrém szorongás fog gyötörni, hogy felhívja a professzorai figyelmét néhány munkámra, mivel tudja, mi lesz a reakciójuk – megvetés, elutasítás, cinikus nevetés vagy mesterkélt meglepettség – illetve mivel azzal, hogy a professzoraihoz viszi a munkámat, aláássa az akadémiai karrierjét.

Tehát amit csinálok az kínzó, főképp a mesterszakos hallgatók számára, mivel felfedi előttük az akadémia valóságát, ami az, hogy az akadémia javarészt nem az igazság kereséséről, hanem a befolyás és a szívességek becserkészéséről szól, illetve a karriercélok hajszolásáról – elkerülhetetlenül az igazság rovására.

Amikor erre fény derül, fél évtized vagy annál is több idő munkája, amely egy Ph.D. megszerzéséhez szükséges, olyan sivataggá válik, amely túl nagynak érződik az átkeléshez. A munkám által előidézett szorongás és kétségbeesés félelmet és ellenségességet kelt – és sokkal egyszerűbb rajtam kitölteni azt, mint kétségbe vonni az akadémiai rendszert vagy a professzorokat, akik helyeslésétől függenek ezek az erkölcsi hősök.

Továbbá a körülöttük levő rendszer erkölcsi gyökereinek megkérdőjelezése egyszerűen a saját kirúgásukat eredményezi a rendszerből (mint ahogy az anarchista elmélet azt megjósolja) és semmilyen módon nem fogja megreformálni a rendszert, vagy megváltoztatni bárkinek a véleményét benne, vagy emelni a tanítás minőségét. Tehát akik ott maradnak, elkerülhetetlenül azt a megnyugtató hazugságot mondják majd maguknak, hogy a rendszer tényleg hibás, de kilépni belőle egyenlő volna azzal, ha az ember úgymond elhagyná az őrhelyét, tehát a célszerű és erkölcsös tett végig küzdeni rajta és emelni a tanítás színvonalát a jövőben, amennyire csak lehet.

Természetesen mindez teljesen lehetetlen, de ez a kínzó mitológia segít az átlagos hallgatónak álomra hajtania fejét.

Azért beszélek ezekről a számításokról, mert mindannyian szembesülünk ezzel a választással, amikor olyan megdöbbentő és előre nem látott érvvel szembesülünk, amelyet nem tudunk cáfolni. Az igazán zseniális képességünk, mellyel költségeket és hasznot számolunk, azonnal beindul, és egy sorozat szillogizmussal áll elő, mint a következők:

  • Az anarchista érvek érvényesek, DE…
  • Soha semmilyen befolyásom nem lesz az állam eltörlésére az életem során;
  • Frusztrálni, megdöbbenteni és elidegeníteni fogom a körülöttem levőket, ha felhozom ezeket az éveket;
  • Semmilyen hatással nem leszek a körülöttem levők gondolkodására;
  • Ha az embereknek az általam hozott igazság és a saját illúzióik között kell választaniuk, egy pillanat gondolkodás nélkül megszabadulnak tőlem is és az igazságtól is.
  • Tehát elidegenítettem magamat a körülöttem levőktől egy olyan célért, amit sosem érhetek el.

Az efféle számítások gyorsan átfutnak az agyunkban, irritációt okozva azok ellen az érvek ellen, amelyeket sosem lehet nyíltan kifejezni, és félelmet az ember szociális és szakmai kapcsolatai igazságának további felkutatása iránt.

A társadalom valójában az elfogadott premisszák vagy érvek ökoszisztémája, melyek általában a tradícióra alapulnak. Akik elfogadják ezeknek az érveknek az „igazát,” jelentősen könnyebnek fogják találni az útjukat a társadalmi infrastruktúrában; nem kérik az embereket, hogy valóban gondolkodjanak, nem hoznak másokat kényelmetlen helyzetbe kellemetlen igazságokkal, így amit a világban beszélgetésnek neveznek, az jobban hasonlít két egymással szembe helyezett tükörre – az üres tükörképek keskeny végtelenjére, ha megengeded számomra ezt a hasonlatot.

Amikor új érv próbál belépni a társadalom szellemi véráramába, azok, akik tétjeiket az eddigi hitrendszer fennmaradására tették, úgy reagálnak, mint bármilyen biológiai védelmi rendszer reagálna: a támadás és elszigetelés kombinációjával.

Amikor fertőzést kapsz, az immunrendszered először megpróbálja kiölni a baktériumot; ha képtelen rá, megpróbálja elszigetelni azt, és kemény héjat vagy cisztát képez a fertőzés körül.

Hasonlóképp, amikor egy új eszme „megfertőzi” a társadalmi gondolkodás ökoszisztémáját, az értelmiségiek először megpróbálják figyelmen kívül hagyni, majd megpróbálják „kiölni,” az érzelmi manipulációs trükkök hatalmas tárházával, mint a megvetés, a szemforgatás, a cinikus nevetés, agresszió, sértések, lekezelés, ad hominem támadások, és a többi.

Ha ezek az agresszív taktikák valamilyen oknál fogva nem működnek, akkor a tartalék hadállás megpróbálni „elszigetelni” azokat, akik támogatják az új paradigmát.

Ezek a taktikák annyira megdöbbentően hatékonyak, hogy száz vagy ezer évek eltelhetnek új, jelentős szellemi mozgalmak és vívmányok között. A nyugati gondolkodás utolsó nagy ugrása a Felvilágosodás alatt történt, több évszázaddal ezelőtt, amikor felbukkantak a szabadpiac és a tudományos módszer erejének és érvényességének új eszméi. (A „demokrácia” és „az állam és az egyház szétválasztása” nem voltak új eszmék, hanem a római jogtudományból örökölték őket, amelyek a 14. század után bukkantak elő, a városok megjelenésével, és az abból következő részletes polgári törvények szükségességével.) Azóta történt néhány drámai emelkedés a személyes szabadság területén – név szerint a rabszolgaság eltörlése és a tulajdonjogok kiterjesztése nőkre, de a 20. században az emberi gondolkodás legtöbb „új” fejlődése törzsi visszazuhanás volt, amelyek az elméletben irracionálisak, a gyakorlatban gonoszak voltak, mint a fasizmus, kommunizmus, szocializmus, kollektivizmus, és a többi.

A társadalom a megkérdőjelezhetetlen axiómák meglehetősen merev készletének elfogadásával „él túl.” Ha az emberek elkezdik babrálni ezeknek az axiómáknak a gyökereit, először figyelmen kívül hagyják, aztán megtámadják, végül elszigetelik őket. Az egyéneknek szinte semmi lehetőségük nincs ledönteni ezeket a központi axiómákat életük során – így az igazság és a racionalitás melletti valamennyire „irracionális” elkötelezettség szükséges ahhoz, hogy az ember ezt az utat válassza.

Ez ismét egy olyan dolog, amit tudok rólad…

Szókratész úgy jellemezte magát, mint egy zümmögő „bögöly,” aki kitartó kérdezősködésével idegesített másokat a társadalomban – de őt is zavart egy belső „bögöly,” aki folyamatosan nyaggatta őt ugyanezen problémákkal.

A hatalmas kényelmetlenséget tekintve, amelyet a társadalmi axiómák kérdőre vonása eredményez, biztosra tudom, hogy téged is megszállt egy ilyen belső „szókratikus daimon,” ami nem hagy nyugodni az irracionalitással szemben, vagy megelégedni a létfontosságú kérdésekre adott ál-válaszokkal.

Most, hogy felnyitottam a válaszok potenciális lehetőségét az elmédben, tudom, hogy újra vissza fogsz térni hozzájuk, már-már önkéntelenül, felbolygatva őket gyengeség után kutatva – a racionalitással és bizonyítékokkal való következetesség iránti egyfajta megszállottságod vagy mániád miatt.

Nagyon kevesen vannak közülünk, akik egy rawlsi helyzetben térdre borulnának a születésük előtt és követelnék, hogy megkapják ezt a filozófiai igazságok iránti obszesszív-kompulzív elkötelezettséget. A magas szintű társadalmi kényelmetlenséget, a belőle fakadó szorongást, ellenségességet és elszigeteltséget tekintve, illetve a szinte teljes bizonyosságot, hogy nem fogjuk látni az általunk elfogadott igazságot, egyfajta mazochizmusnak tűnik újra megnyitni az érveket, amelyeket mindenki más bizonyítottnak és erkölcsösnek gondol. Ennyi erővel detektív is lehetnénk, aki kérdőre von egy ügyet 200 szemtanúval, beismerő vallomással és egy füstölgő fegyverrel. Mint ahogy ezt a detektívet is idegesítőnek, irracionálisnak és furcsának találnák…

Nos, biztos vagyok benne, hogy érted a helyzetet, mivel a helyzetben élsz.

Tehát ahogy megpróbáljuk megválaszolni a kérdést, miért merülnek az emberek hallgatásba és miért nem vizsgálják meg ezeket az eszméket, amikor racionálisak és viszonylag egyszerűen érthetők, akkor láthatjuk, hogy ezeknek a problémáknak a tisztán gyakorlati költség-haszon számítása, vagy az akadémián vagy az ember saját szociális körében, minden ésszerű embert ahhoz vezet, hogy elkerülje ezeket a gondolatokat, mint ahogy egy sziszegő kobrát is távol tartanánk magunktól.

Természetesen a társadalom azért fejlődik akármennyit is, mert a gondolkodó férfiak és nők legalább látszólag tiszteletüket fejezik ki a racionalitás és a bizonyítás alapelvei előtt.

A társadalmi diskurzus korrupciója és hamissága, amely az államilag finanszírozott intellektualizmus elkerülhetetlen következménye, egy mérhetetlenül hatalmas és látszólag elsöprő „front,” amely örökre visszatarthatja a központi premisszák racionális vizsgálatát.

Az akadémikusok számára sajnálatos módon – bár számunkra szerencsésen – az internet megjelenése valamennyire lecsökkentette az elszigetelés veszélyét, tehát azok közülünk, akik elkötelezettek „az igazság mellett bármi áron,” sosem szigetelhetők el teljesen a társadalmi kapcsolatoktól, még akkor sem, ha be kell érnünk a digitális kapcsolatok intimitásával.

Míg a múltban bénító izolációt kellett volna elszenvednem a körülöttem levőktől, amely valószínűleg megtörte volna a szellemem és „az igazságért bármi áron” táplált kívánságom, most szabadon beszélgethetek hasonló gondolkodású emberekkel bármikor, éjjel-nappal.

Az „igazság bármi áron” költsége tehát jelentősen lecsökkent, amely így jóval vonzóbb törekvéssé vált.

Anarchizmus és integritás

Kétségtelen, hogy semmilyen módon nem lehet érvelni amellett, hogy azért kellene megismerned vagy megvizsgálnod az anarchiát, hogy anarchisztikus célokat érj el a politikai szinten. Ez olyan lenne, mint megkérni Francis Bacont, a modern tudományos módszer megfogalmazóját, hogy azért hajszolja eszméit, hogy finanszírozást kapjon egy részecskegyorsítóra.

Amikor fiatalabb voltam színészetet és drámaírást tanultam két évig a kanadai Montréalban, a National Theater Schoolban. A legelső napon közölték velünk, buzgó színészekkel, hogy ha a színészeten kívül bármi más boldoggá tenne minket, csináljuk inkább azt a másik dolgot. A színészet egy annyira irracionális karrierválasztás, hogy semmilyen racionális költség-haszonszámítás nem vezet senkit abba az irányba.

Ugyanígy, ha képes vagy a boldogságra és a megelégedettségre anélkül, hogy megvizsgálnád a körülötted levő emberek alapvető feltételezéseit, akkor hangsúlyozottan azt tanácsolom, hogy soha ne beszélj senkinek ennek a könyvnek a tartalmáról, és tekintsd az itt leírtakat pusztán unortodox szellemi gyakorlatnak, mint egy olyan sakkmérkőzés vizsgálatát, amelyet más szabályokkal játszottak.

Ha viszont az a helyzet, hogy szenvedélyt táplálsz az igazság iránt – vagy, ahogyan sokszor érződik, hogy az igazság táplál megingathatatlan szenvedélyt irántad – akkor az elégedetlenség és az elszigeteltség, amelyet mindig éreztél, jövedelmezően enyhíthető a filozófiai igazságok felderítésével.

Amikor elkezdjük megvizsgálni a saját központi hitünket – a történelemtől örökölt előítéleteinket – elkerülhetetlenül tettetett közönnyel, nyílt ellenségességgel és leereszkedő megvetéssel találjuk szembe magunkat a körülöttünk levőktől, főképp azoktól, akik azt állítják, szaktudói a témáknak, amelyeket vizsgálunk.

Mindez fájdalmas és zavaró lehet, igaz, másrészt viszont amikor kialakítunk egy valóban mély és intim kapcsolatot az igazsággal – és igazából ezzel együtt önmagunkkal – majdnem elkerülhetetlenül azon kapjuk magunkat, hogy visszatekintünk az előző kapcsolatainkra, és első alkalommal igazán látni fogjuk a sekélységet és kerülgetést, amely az interakcióinkat jellemezte. Sosem lehetünk közelebb másokhoz, mint önmagunkhoz, és sosem lehetünk közelebb önmagunkhoz, mint az igazsághoz – az igazság személyes hitelességhez vezet; a hitelesség intimitáshoz, amely a legnagyobb öröm az emberi kapcsolatokban.

Tehát amíg igaz, hogy számos sekélyes ember el fog távozni az életünkből, miközben hajszoljuk „az igazságot bármi áron,” úgyszintén igaz, hogy az elszigeteltség sivatagján túl egy falucska rejlik – amely egyelőre még kisvárosnak is apró – tele őszinte és szenvedélyes lélekkel, ahol a szeretet és a barátság képmutatás, önzőség és kerülgetés nélkül virágozhat, ahol könnyedén folyik a kíváncsi és vidám önkifejezés, ahol az őszinteség öröme és a könnyed önkritika kikapcsolódása egyesíti boldog törzsünket az igazságra való törekvésünk során.

Az út, amely ehhez a faluhoz vezet, száraz, hosszú, köves és nehéz.

Őszintén remélem, hogy csatlakozol közénk.

Kommentek