Olvasási idő: ~ 14 perc

Stefan Molyneux

Anarchia a mindennapokban


Tartalomjegyzék

Anarchia és „a közlegelők tragédiája”

Kérdezd meg szinte bármelyik hivatásos közgazdászt az állam szerepéről –  valami olyasmit fog válaszolni, hogy az állam szerepe a „közlegelők tragédiájának” megoldása, illetve a „piaci kudarcok” szabályozása, vagy az olyan közjavak biztosítása, mint az utak és a vízszállítás, amelyet a szabadpiac nem képes magától megoldani.

Aki történelmi bizonyítékokkal dolgozik, vagy akár csak felületesen ismeri az alapelveket látja, hogy ez a válasz, az igazat megvallva, bizarrul megalapozatlan.

A „közlegelők tragédiája” az az elképzelés, miszerint ha a gazdák közös földön legeltetik birkáikat, akkor minden gazdának személyes érdeke a túllegeltetés, amely általánosságban mindenkinek kárt okoz. Tehát minden egyén közvetlen önérdeke a föld kollektív letarolásához vezet.

Egy pillanatnyi gondolkodást igényel a felismerés, hogy az állam a lehető legrosszabb megoldás erre a problémára – ha ez egyáltalán probléma.

A közlegelők tragédiája elismeri, hogy ahol kollektív tulajdonlás lép fel, ott elkerülhetetlenül egyéni kizsákmányolás is felüti a fejét, hiszen semmi nem ösztönöz a szóban forgó köztulajdon termelékenységének hosszútávú megőrzésére. A gazda rendben tartja a saját legelőjét, mivel szeretne profitálni annak jövőbeli használatából. Ami azt illeti, a tulajdon általában épp azokhoz vándorol, akik az a legtermelékenyebben képesek azt felhasználni a jövőben, hiszen amikor az adott tárgy eladósorba kerül, ők tudják a legmagasabb árat ajánlani. Ha évente 10000 dollárral többet tudok kinyerni a földből, mint te, akkor hajlandó leszek többet adni érte, és végül én fogom birtokba venni.

Tehát ahol senki sem érdekelt a jövőbeli jövedelmezőségben – mint a köztulajdonban levő erőforrások esetén – azokat az erőforrásokat elkerülhetetlenül kifosztják és elpusztítják.

Ez az a helyzet, amire a rendkívül intelligens, magasan képzett emberek – teljesen komoly arccal – azt mondják, hogy egy állam létrehozásával kell megoldani.

Ez miért ilyen bizarr megoldás?

Nos, egy állam – és főképp az államkincstár – a legjelentősebb köztulajdonban levő jószág. Ha a köztulajdonban levő javakat mindig kifosztják és kihasználják, akkor hogyan fogja megoldani ezt a problémát a legnagyobb és legerőszakosabb köztulajdonban levő jószág? Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy a napfény veszélyes lehet egy ember egészségére, tehát a probléma megoldása az, ha az embereket a napba taszítjuk.

A tény, hogy az emberek képesek teljesen komoly arccal megismételni ezeket a képtelenségeket, a propaganda és az önérdek erejének ékes bizonyítéka.

Ugyanígy állítják, hogy a szabadpiaci monopóliumok veszélyesek és kizsákmányolók. A vállalatokat, akik önként szeretnének üzletelni velünk, és így saját önérdekünkre kell apellálniuk a kölcsönös előny érdekében, a személyes szabadságunkra nézve hatalmas fenyegetésnek tartják.

És mi a megoldás, amit általában javasolnak az önkéntes gazdasági interakciók „problémájára?”

Nos, mivel az önkéntes és békés „monopóliumok” annyira szörnyen gonoszak, a feltételezett megoldás egy önkéntelen, kényszerítő és erőszakos monopólium létrehozása az állam formájában.

Tehát az önkéntes és békés „monopóliumokat” hatalmas gonosznak tartják – viszont az állam önkéntelen és erőszakos monopóliuma a legnagyobb jó?

Látod már, miért kezdtem ezt a könyvet az önkéntességgel, avagy az anarchiával való komplikált és ambivalens kapcsolatunkról?

Ugyanezt a mintát látjuk megismétlődni az oktatás birodalmában. Amikor egy anarchista egy állam nélküli társadalomról beszél, elkerülhetetlenül felhívják a figyelmét arra, hogy egy szabad társadalomban a szegény gyermekek nem részesülnek oktatásban.

Miből fakad ez a vélemény? Teljes elkötelezettségből a  racionalitás és a bizonyítékok mellett, illetve jól dokumentált tények elfogadásából? Akik ezt vallják, vajon határozott bizonyítékkal rendelkeznek arról, hogy a közoktatás előtt a szegény gyerekek nem részesültek oktatásban? Őszintén úgy hiszik, hogy a szegények gyermekei most jólképzettek? Komolyan úgy hiszik, hogy az anarchistákat nem érdekli a szegények taníttatása? Úgy hiszik, ők az egyetlenek, akiket foglalkoztat a szegények taníttatása?

Természetesen nem. Ez pusztán egy reflexív propagandisztikus válasz, mintha a szovjet Vörös Őrség egy tagját hallanánk a termelőeszközök munkások általi tulajdonlásának fontosságáról motyogni. Nem bizonyítékon, hanem előítéleten alapszik.

Ha a „közlegelők tragédiája” és a monopóliumok ragadozása annyira rettenetes veszélyforrás, akkor ezeket a problémákat intézményesíteni, majd körbevenni a rendőrség, a hadsereg és a börtönök végtelen erőszakával nyilvánvalóan a racionális megoldás egzakt ellentéte!

Természetesen a közlegelők problémája csak azért probléma, mert a legelő köztulajdonban van; tegyék magántulajdonná, és minden megoldódik. Tehát a köztulajdon problémájának megoldása nyilván több magántulajdon, nem pedig több köztulajdon.

Ó, mondják az államisták, de ez csupán egy hasonlat – mi a helyzet az óceán halaival, a folyók szennyezettségével, a városok utaival és a birodalom védelmével?

Nos, az egyszerű válasz – legalábbis anarchista nézőpontból – az, hogy amennyiben az emberek nem elég intelligensek és ésszerűek ahhoz, hogy produktív és fenntartható módon megtárgyalják e problémák megoldásait, akkor nyilván ahhoz sem elég intelligensek és ésszerűek, hogy politikai vezetőkre szavazzanak, vagy szerepet vállaljanak bármilyen kormányban.

Természetesen magánutakra és -vasutakra, magán halászterületekre, illetve a megosztott tulajdon túlhasználatának vagy szennyezésének társadalmi és gazdasági kiközösítéssel való büntetésére végtelen sok történelmi példa van – fajunk végtelen találékonysága nem győz elkápráztatni!

Az államista ránéz egy problémára, és megoldásként mindig csak egy fegyvert lát – az állam kényszerét, a törvény brutalitását, erőszakot és büntetést. Az anarchista – a társadalmi berendezkedés végtelen vállalkozója – ránéz egy problémára, és mindig a békés, innovatív, jótékony vagy jövedelmező megoldás lehetőségét látja.

Az államista a népességre néz, és egy irracionális és önző hordát lát, amit pisztolycsővel állandóan terelgetni kell – majd azokra pillant, akik az államot irányítják, és önzetlen, jóindulatú szenteket lát. Ugyanezek az államisták mondják az irracionális és veszélyes populációnak azt is, hogy „Rendelkeznetek kell a politikai vezetők megválasztásának jogával!”

Ez egy igazán fenntarthatatlan és irracionális álláspont.

Egy anarchista – mint bármilyen jó közgazdász vagy tudós – szívesen szemrevételez egy problémát, és mondja azt: „Nem tudom a megoldást,” – és tökéletesen elégedett anélkül, hogy erőszakkal másokra kényszerítene egy megoldást.

Darwin hallotta a kérdést: „Honnan ered az élet?” és csakis azért lehetett képes előrukkolni híres válaszával, mert hajlandó volt bevallani, hogy nem tudja – viszont a létező vallásos „válaszok” érvénytelenek. A teológusok ugyanezt a kérdést úgy válaszolják meg: „Isten teremtette az életet,” ami – ahogy fentebb említettem – közelebbi kivizsgálás után mindig a „Nem tudom” egzakt szinonimájának felel meg. Azt mondani „Isten tette,” annyit tesz, hogy valami megismerhetetlen lény valami felfoghatatlan cselekedetet hajtott végre egy teljesen rejtélyes módon, valami soha-fel-nem-fedezhető cél érdekében.

Más szóval: „Ötletem sincs.”

Ugyanígy amikor az anarchista szembetalálja magát a társadalmi szerveződés olyan kihívásaival, mint a kollektív önvédelem, az utak, a légszennyezés és a többi, teljesen elégedett a válaszával: „Nem tudom, hogyan oldható meg ez a probléma.” Következményképp viszont az anarchista úgyszintén teljesen biztos abban, hogy az „az állam fogja megoldani” pszeudo-válasz egyáltalán nem válasz – ami azt illeti anti­-válasz, mivel a válasz illúzióját kelti ott, ahol a valóságban tudatlanság van. Az anarchista számára az a válasz, hogy „az állam fogja megoldani a problémát,” ugyanannyi hitelességgel bír, mint egy biológus szemében az az általában fülsértő lekezeléssel mondott válasz, miszerint „Isten teremtette az életet.” A végtelen regresszió problémáját mindkét esetben vakon figyelmen kívül hagyják, avagy ha Istennek kellett teremtenie azt, ami létezik, a létező Istent egy másik Istennek kellett teremtenie, és így tovább. Ugyanígy ha az emberek többségükben túl irracionálisak és önzőek ahhoz, hogy a társadalmi szerveződés kihívásaira produktív és pozitív módon választ találjanak, akkor túlságosan irracionálisak és önzők ahhoz is, hogy a kezükbe kerülhessen az államhatalmi monopolista erőszak – vagy ahhoz, hogy szavazzanak vezetőikre.

Azt kérdezni egy anarchistától, hogyan hozzák létre mindegyik elképzelhető közszolgáltatást egy állam nélküli társadalomban közvetlenül párhuzamba állítható azzal, mintha egy közgazdásztól kérdeznénk azt, hogyan fog legapróbb részletekre kiterjedően kinézni a gazdaság a 50 év múlva. Miket fognak feltalálni? Hogyan fogják érvényesíteni a bolygóközi szerződéseket? Pontosan milyen hatással lesz az időutazás a bérautók árára? Mekkora megahertzen fognak futni a gépek? Mire lesznek képesek az operációs rendszerek? És a többi, és a többi.

Ez nem más, mint hosszadalmas játék, amit lényegében arra terveztek, hogy feltartsa és megalázza a közgazdászt, aki belemegy. Természetesen egy kis elmélkedés jó szórakozás, de az igazságot nem a megismerhetetlen pontos, hosszútávú megjövendölésével határozzák meg. Azt kérdezni Albert Einsteintől 1910-ben, hova fogják ledobni a jövőben az atombombát, nem egy hiteles kérdés – és a tény, hogy nem tud választ adni rá egyáltalán nem érvényteleníti a relativitáselméletet.

Elképzelhetjük úgy is, mintha az abolicionistáktól kérdezték volna meg, pontosan hogyan fog kinézni a társadalom a rabszolgák felszabadítása után 20 év múlva. Mennyinek volna közülük munkája? Átlagosan hány gyermek jutna egy-egy családra? Ki fog dolgozni a gyapotföldeken?

Bár ezek a kérdések sokak számára abszurdnak tűnhetnek, amikor felveted egy állam nélküli társadalomnak akár csak a halvány lehetőségét is, majdnem elkerülhetetlenül olyan kérdések sokfejű hidrája elleni harcba fognak manőverezni, mint: „Hogyan fognak utakat építeni az állam nélkül?” „Hogyan fogják oktatni a szegényeket?” „Hogyan fogja az állam nélküli társadalom megvédeni magát?” „Hogyan bánhatnak el az emberek a bűnözőkkel állam nélkül?”

A 25 év alatt, amelyben ilyen témákról beszélgettem, szinte soha – még akkor sem, miután hitelesen megválaszoltam minden szembejövő kérdést – nem találkoztam senkivel, aki hátradőlt, sóhajtott egyet, és azt mondta: „Jé, azt hiszem ez tényleg működhetne!”

Nem, ami kivétel nélkül történik az, hogy előrukkolnak egy olyan forgatókönyvvel, amit nem tudok azonnal vagy számukra kielégítően megválaszolni, végül hátradőlnek és diadalittasan azt kikiáltják: „Látod? Állam nélkül a társadalom egyszerűen képtelen működni!”

Ebben a szituációban tulajdonképpen mulatságos az, hogy amikor az emberek azt hiszik, ellenzik az anarchia gondolatát, a valóságban abszolút támogatják azt.

Alapvető és egyszerű ténye az életnek, hogy egyetlen egyén – vagy egyének csoportja – sem lehet elég bölcs vagy jól informált ahhoz, hogy vezesse a társadalmat.

Az „államról” alkotott legalapvetőbb tévképzetünk, hogy valamilyen távoli, napfényes kamrában, lakkozott mahagóni asztalok, mély bőrszékek és álmatlan férfiak és nők között van egy csoport, amely olyan bölcs, olyan jóindulatú, olyan mindentudó és olyan megronthatatlan, hogy a kezükbe kellene adnunk gyermekeink taníttatását, az idősek oltalmazását, a szegények megmentését, az elengedhetetlen szolgáltatások biztosítását, a betegek gyógyítását, a birodalom és a tulajdon védelmét, az igazság szolgáltatását, a bűnözők büntetését, és egy hatalmas, végtelenül összetett és folyton változó társadalmi és gazdasági rendszer gyakorlatilag minden aspektusának szabályozását. Ezek az élő ember-istenek olyan tökéletes tudással és bölcsességgel bírnak, hogy tömegpusztító fegyvereket kellene a kezükbe adnunk, illetve az adóztatás, a bebörtönzés és a pénznyomtatás végtelen hatalmát – és csak jóság, bőség és erényesség fog ebből kikerekedni.

Aztán természetesen kijelentjük, hogy a bégető, fejvesztett tömegeknek, akik a legvadabb álmaikban sem volnának képesek elérni ezt a fajta bölcsességet és erényt, össze kell gyűlniük és meg kell szavazniuk, hogy jövedelmük felét, gyermekeiket, időseiket és magát a jövőt ezeknek az ember-isteneknek adják.

Természetesen mi sosem láthatjuk ezeket az istenségeket és beszélgethetünk velük. Amikor tényleg meghallgatjuk a politikusokat, mindössze jámbor érzelgősséget, végtelen kifogásokat, fellengzős beszédeket és egy fekvőbeteg, bántalmazó szülő érzelmileg manipulatív trükkjeit halljuk.

Ezek lennének azok a félistenek, akiknek egyetlen küldetése, hogy gondozzák, neveljék és tanítsák drága gyermekeink elméjét?

Beszélhetünk talán a szakértőkkel, akik tanácsot adnak nekik, a trón mögötti emberekkel, a színtiszta bölcsesség és erény árnyékba burkolózó bábmestereivel? Elő tudnak-e ők lépni, hogy felfedjék tudásuk pompáját? Nos, nem, ezek a férfiak és nők sem szólnak hozzánk, vagy ha mégis, még nagyobb csalódást keltenek, mint a politikai mestereink, akik képesek üres, de legalább lelkesítő frázisokat zengeni a tömött előadótermekben.

Tehát ha szeretnénk, örök időkig barangolhatunk az Igazságosság, az Igazság és az Erény csarnokaiban, ajtókat nyitogatva, kérdezősködve anélkül, hogy valaha is találkoznánk a morális szuperhősök teljes tanácsával. Egyre növekvő csalódottsággal vándorolhatunk az egyszerű halandók rendetlen irodáin át, akikben fellelhetjük önmagunk poros tükrét – többet bizonyára nem, néha viszont jóval kevesebbet.

Az anarchia annak az egyszerű felismerése, hogy egyetlen férfi, nő vagy csoport sem lehet olyan bölcs soha, hogy előrukkoljon a mások életének legjobb vezetésével. Mint ahogy senkinek sem szabadna rád kényszerítenie az általa választott házastársat vagy karrierpályát, úgy senkinek sem szabadna rád erőszakolnia az általa előnyben részesített társadalmi szerveződést sem.

Tehát amikor az anarchistától elvárják, hogy minden lehetséges kérdést megválaszoljon azzal kapcsolatban, miként fog szerveződni a társadalom az állam nélkül, és képtelen tökéletesen megválaszolni akár csak az egyik kérdést, az teljes mértékben igazolja az anarchista álláspontot.

Ha felismerjük, hogy egyetlen személy sem képes irányítani a társadalmat („diktatúra”) és felismerjük, hogy az elitek egyetlen csoportja sem képes irányítani a társadalmat („arisztokrácia”) a „demokrácia” morális és gyakorlati abszurdumának védelmére kényszerülünk.