PDF

Tartalomjegyzék

Ami nem az Állam

Ami az Állam

Ahogyan az Állam fenntartja magát

Ahogyan az Állam felülmúlja saját korlátait

Amitől az Állam fél

Ahogyan az Államok egymáshoz viszonyulnak

Történelem, mint verseny az állami hatalom és a társadalmi hatalom között

 

Ami nem az Állam

Az Államot majdnem egyöntetűen a szociális szolgáltatások intézményének tartják. Néhány gondolkodó a társadalom kvintesszenciáját tiszteli benne, mások egy szeretetre méltó, bár sokszor eredménytelen szervezetként látják; viszont szinte mindenki az emberiség céljainak eléréséhez szükséges eszköznek tartja – egy, a “magánszektor” ellen utasítható eszköznek, amely gyakran megnyeri ezt az erőforrások feletti versenyt. A demokrácia felemelkedésével az Állam azonosítása a társadalommal egészen odáig fajult, amíg mindennapossá vált olyan véleményeket hallani, amelyek megsértik az értelem és a józanész gyakorlatilag összes elvét, mint “mi vagyunk az Állam.” A “mi” hasznos kollektív kifejezés elősegítette, hogy a politikai élet valóságára egy ideológiai álca vetődjön. Ha “mi vagyunk az Állam,” akkor bármi, amit az Állam cselekszik egy egyénnel nem csupán jogos és zsarnoktalan, hanem “önkéntes” az érintett egyén részéről. Ha az Állam önmagát óriási államadósságba verte, amelyet az egyik csoport a másik javára való megadóztatásával kell kifizetni, a teher e valósága elhomályosul az “önmagunknak tartozunk ezzel” állításával; ha az Állam besoroz egy embert, vagy disszidens véleménye miatt börtönbe veti, akkor azt “önmagával teszi,” így tehát semmi kellemetlenség nem történt. Ezen érvelésből kiindulva a náci állam által meggyilkolt zsidókat nem gyilkolták meg, hanem helyette bizonyára “öngyilkosságot követtek el,” mivel ők voltak az Állam (amelyet demokratikusan választottak), így tehát bármi, amit az Állam tett velük önkéntes volt az ő részükről. Az ember nem tartaná fontosnak, hogy túl sokat beszéljünk erről az érvről, mégis elsöprő embertömeg vallja többé-kevésbé magáénak ezt a téves következtetést.

Tehát ki kell hangsúlyoznunk, hogy “mi” nem az Állam vagyunk, az Állam pedig nem “mi” vagyunk.  Az Állam semmilyen pontos értelemben nem “képviseli” az emberek többségét.[1] Viszont még ha így is volna, még ha az emberek 70 százaléka úgy is döntene, hogy meggyilkolja a maradék 30 százalékot, ez még mindig gyilkosság volna, nem pedig önkéntes öngyilkosság a lemészárolt kisebbség részéről.[2] Semmilyen szervezeti metaforának, semmilyen irreleváns közhelynek, miszerint “egymás részei vagyunk,” sem engedhető meg, hogy elfedje ezt az alapvető tényt.

Ha tehát az Állam nem “mi” vagyunk, nem “az emberi család,” amely összegyűlik, hogy közös problémákról döntsön, ha nem egy társasházi közgyűlés vagy klubház, akkor micsoda? Röviden az Állam a társadalom egy szervezete, amely arra törekszik, hogy fenntartsa a hatalom és az erőszak kezdeményezésének monopóliumát egy bizonyos terület felett; kiváltképpen pedig a társadalom egyetlen szervezete, amely bevételére nem a szolgálataiért kapott önkéntes fizetség formájában tesz szert, hanem kényszerrel. Míg más egyének vagy intézmények bevételüket javaik és szolgáltatásaik előállításával, és e javak és szolgáltatások önkéntes értékesítésével szerzik, az Állam bevételéhez erőszak használatával jut; azaz a börtön és bajonett használatával és fenyegetésével.[3] Miután erőszak használatával szert tett a bevételére, az Állam általában tovább lép az egyéni alattvalók tetteinek szabályozására és előírására. Az ember azt gondolná, hogy a történelem és a földkerekség összes Államának egyszerű vizsgálata elég bizonyíték lenne ezen állításokra; de a mítosz miazmája olyan sokáig pihent az Állam tevékenységén, hogy szükségessé vált a részletezés.

Következő oldal>>

[1] Nem fejthetjük ki ebben a fejezetben a „demokrácia” számos problémáját és hibáját. Legyen elég annyi, hogy az egyén igazi ügynöke vagy „képviselője” mindig az egyén parancsainak alárendeltje, bármikor elbocsátható és soha nem cselekedhet felettese érdekei vagy kívánságai ellen. Nyilvánvaló, hogy a „képviselők” a demokráciában soha nem tölthetnek be ilyen, a libertariánus társadalommal összeférő szerepet.

[2] A szociáldemokraták erre sokszor úgy válaszolnak, hogy a demokrácia, az uralkodók többség által való megválasztása, logikusan magába foglalja azt, hogy a többség tiszteletben tartja a kisebbség bizonyos szabadságjogait, mivel a kisebbség egyszer többséggé válhat. Más problémáktól eltekintve, ez az érv nyilvánvalóan nem érvényes ott, ahol a kisebbség nem válhat többséggé, mint például amikor a kisebbség más rasszból vagy etnikai csoportból áll.

[3] Joseph A. Schumpeter, Capitalism, Socialism, and Democracy  198. o.:

„A magán és állami szféra közötti súrlódást vagy ellenségeskedést a kezdetektől fogva felerősítette az a tény, hogy […] az Állam olyan bevételen élt, amelyet a magánszféra által, magáncélokra termeltek, melyet e céloktól politikai erővel kellett elterelni. Az elmélet, amely az adóztatást klubtagsági díjhoz vagy például egy doktor szolgáltatásaiért való fizetséghez hasonlítja, csak azt bizonyítja, mennyire távol áll a társadalomtudományok e része a tudományos gondolkodástól.”

Lásd még: Murray N. Rothbard – A ”közszektor” tévedése.

Kommentek