Olvasási idő: ~ 8 perc

A világ, amelyben élünk, véges számú javakkal, erőforrásokkal rendelkezik. Az ember cselekvéskor ezeket a javakat használja fel céljai eléréséhez. Viszont ezeket a javakat egy adott időben kizárólag egy adott célra lehet felhasználni, és a társadalom tagjainak más és más az elképzelésük arról, hogyan, mikor, milyen célra és ki használja fel a javakat. Az emberek közötti konfliktus az ezen erőforrások használata feletti nézeteltérésből származik. A Jog intézménye azért létezik, és azért létfontosságú bármelyik társadalom számára, hogy biztosítva legyen egy rendszer, melyből kiindulva igazságosan és erőszakmentesen eldönthető legyen, ki birtokolhatja és használhatja ezeket a szűkös javakat.

A kérdés az, hogy ki határozhatja meg a jogokat? A természet objektív tényei, vagy emberek kijelentései fognak alapot szolgáltatni a jog intézményének? Ez egy etikai kérdés, amely lényegében arra kérdez rá, jogában áll-e az embernek önkényesen ítélkezni a szűkös javak tulajdonlása felett, és ha visszaemlékszünk az Etika témában összefoglalt morális keretrendszerre, kezünkbe akad egy eszköz, amellyel eldönthetjük a választ. Lehetséges-e konzisztensen alkalmazni ezt a szabályt az emberiség minden tagjára? Ha elképzelünk két embert és egy almát, amelyet mindketten saját, különböző céljaikra használnának fel, kettejük szuverén joga ahhoz, hogy rendelkezzen az almával érvényteleníti egymást.

Tehát ember – sem az államnak nevezett emberek egy csoportja – logikusan nem lehet jogok forrása.

Hans-Hermann Hoppe, német származású filozófus rámutatott arra, hogy a jogfilozófián belül bizonyos tények ellen érvelni performatív ellentmondás. A performatív ellentmondás egy olyan érvelési hiba, amelyben a megfogalmazott érv olyan tények ellen szólal fel, amelyek igazsága szükséges ahhoz, hogy az érvet meg lehessen fogalmazni. A performatív ellentmondás egy példája az, amikor valaki azt állítja hogy “nem létezem” vagy “halott vagyok,” hiszen ahhoz, hogy ezt állíthassa, működő életfunkciókra van szüksége; egy másik példa az, hogy “minden igazság relatív” vagy “nincsen abszolút igazság,” mivel ezek az állítások olyan abszolút igazságot fogalmaznak meg, melyek az abszolút igazságok létét tagadják.

Hoppe mutatott rá, hogy ahhoz, hogy az ember megfogalmazzon egy érvet, előfeltételeznie kell azt a tényt, hogy jogában áll kizárólagos fennhatóságot gyakorolni saját teste felett. Ezt az öntulajdonlás (self-ownership) elvének nevezzük, melyet másképp úgy fogalmazhatunk meg, hogy mindenki magántulajdonként birtokolja és jogosan rendelkezik saját fizikai teste felett.

Továbbmenve, Hoppe amellett is érvel, hogy az érvelés folyamata előfeltételezi az ember testén kívül eső szűkös javak birtoklási és használati jogának érvényességét. Ahhoz, hogy az ember érvelhessen, egyrészt élete során fel kellett használnia olyan javakat, amelyek táplálták és elősegítették életfenntartását, másrészt hasznosítania kell egy kommunikációs csatornát, legyen az a levegő vagy üzenetközvetítő, technológiai eszköz, mint a számítógép, telefon vagy internet.

A külső javak használati joga nem megegyezésen alapszik, hanem azon az elven, amelyet eredeti birtokbavételnek (homestead) nevezhetünk. Az eredeti birtokbavétel folyamata az, amikor az ember tulajdonos nélküli, a természetben fellelhető erőforrásokat elegyíti saját munkájával, és így abból magántulajdont hoz létre. Ha nem ez volna az igaz, mondja Hoppe, és olyan emberek is követelhetnének tulajdonosi jogot a javak felett, akik nem eredeti birtokbavétellel vagy önkéntes üzlet útján tettek arra szert, akkor senkinek nem lenne joga bármilyen külső erőforrást bárhogyan felhasználni, amíg mindenki más beleegyezését nem adta a tevékenységhez. Ahhoz, hogy valaki mondjon valamit, valaki más pedig válaszolhasson rá, az érvelőknek előfeltételezniük kell az eredeti birtokbavétel elvének érvényességét.

Végül pedig Hoppe rámutat arra, hogy a cselekvés és az érvelés lehetetlen volna, ha az eredeti birtokbavétel során formált javakat nem objektív, fizikai keretek között; az agressziót pedig nem ezen javak objektív, fizikai sértetlenségének támadásaként határoznánk meg, hanem szubjektív értékelés formájában. Ha az ember más tulajdonának szubjektív értékét próbálná megóvni, minden cselekedete előtt ki kellene kérdeznie embertársait, engedélyezik-e a cselekvést, és nem fogja-e az megsérteni az adott javak szubjektív értékét. Viszont az ötlet, írja, hogy a tulajdon szubjektív értékelése védelmezhető, igazolhatatlan érvelésen keresztül, hiszen amellett érvelni feltételezi azt, hogy az ember cselekedhet mások engedélye nélkül.

Tehát, foglalja össze:

“Kijelenthető, hogy amikor egy személy azt állítja, hogy bizonyos állítások igazolhatóak, legalább hallgatólagosan igazoltnak fogadja el a következő normát: „senkinek nincs joga hívatlanul támadást kezdeményezni egy másik személy teste ellen, így határozva vagy korlátolva bárki teste feletti irányítást.” Ezen szabály benne foglaltatik az argumentatív igazolás fogalmában. Igazolni azt jelenti, igazolni kényszerre való támaszkodás nélkül. Tulajdonképpen, ha valaki e szabály ellentettét fogalmazná meg, könnyű volna látni, hogy ezt a szabályt lehetetlen megvédeni argumentáción keresztül. Ezt tenni előfeltételezné a szabály (tehát az előbb említett non-agresszió elvének) pontos ellentétét .”

Hans-Hermann Hoppe: The Economics and Ethics of Private Property – 339-347 o.

Összefoglalva láthatjuk, hogy az a jogrendszer, amely objektív tényekre, nem pedig emberek általi előírásokra épül, két elvet foglal magában. Az egyik az öntulajdonlás elve -tehát minden személy magántulajdonát képezi saját teste – a másik pedig az eredeti birtokba vétel elve; mely szerint bizonyos javak felett az rendelkezhet, aki munkáját elegyítette a természetes formában előforduló erőforrásokkal, és így hozta létre azt. Ezen második elvből következik az is, hogy a tulajdonos szabadon lemondhat tulajdonjogáról, és azt szerződéses formában átruházhatja másra.

Láthatjuk, hogy az olyan cselekvések, mint a kényszer, rablás vagy gyilkosság nem megengedettek, ha érvényesnek fogadjuk el ezeket az elveket. Viszont nem nyilvánvaló, hova tartoznak az olyan esetek, mint a csalás vagy szerződésszegés.

Képzeljük ez azt a helyzetet, ahol két ember szerződéses keretek között önként üzletet köt, melyben megegyeznek, hogy az egyik fél fizet százezer forintot a másik fél munkájáért. A munkavégző fél öt napon keresztül elvégzi a feladatot, viszont a szerződés másik fele nem hajlandó fizetni a szolgáltatásért. Ellentmond-e ez az előbb lefektetett elveknek? A válasz az, hogy igen, mivel a szerződés során tulajdonjogok kölcsönös átruházására került sor. Az egyik fél eladta munkáját, a másik fél pedig ezért eladta százezer forintját. Ha a szerződés egyoldalúan teljesül, akkor a másik fél eltulajdonította a szerződő fél jogos tulajdonát. Esetünkben a pénzzel fizető fél öt napra rabszolgává tette a munkást, mivel jogtalanul elrabolta tőle a munkájáért cserébe járó tulajdonát, tehát a csalás vagy szerződésszegés úgyszint bűntény ilyen jogi keretek között.

Kérdéseket vethet fel az is, ki az elrabolt javak legitim tulajdonosa. Az nyilvánvaló, hogy ha X elrabolja Y vagyontárgyát, Y a jogos tulajdonos, de mi történik, ha eközben X továbbadja Z számára fizettségért cserébe? A jogos tulajdonos továbbra is Y marad, viszont ilyenkor Z ugyanúgy rablás áldozata, aki kárpótlást követelhet X-től, a rablótól. A helyzet változatlan, ha eközben eltelik számos év, és a rabló gyermeke örökli a vagyontárgyat, még akkor is, ha eközben az eredeti tulajdonos meghalt, és gyermekei vagy hozzátartozói élnek. Ezesetben a vagyontárgy jogos tulajdonosa a hozzártartozó. Ha pedig a vagyontárgyat jelenleg olyan birtokolja, aki azt a rablótól vásárolta vagy örökölte, tehát nem vett részt a bűntényben, és nem keríthető elő a tárgy eredeti tulajdonosa vagy annak örököse, a tárgy tulajdonos nélküli állapotba kerül. Viszont a tulajdonos nélküli javak első birtokosa az, aki előszor használja őket az eredeti birtokba vétel elve alapján, így annak jogos birtokosa jelenlegi tulajdonosa lesz.

 Ide kattintva támogathatod az oldal fenntartását.