Michael Huemer szemléletes példával mutatta be azt, hogy az adószedés miért rablás. Tegyük fel, egy bűnbanda garázdálkodik a szomszédságunkban, én pedig megelégelem a bűnözést, felbérelek néhány erőteljes kopaszt a közeli választási irodából, összeszedetem velük az összes bűnözőt és bezárom őket a pincémbe. Majd becsöngetek  a szomszédomhoz és azt követelem, fizesse ki a kopaszokat, vagy őt is bezárom a pincémbe, a bűnözők közé. Mivel bár talán a szomszéd is szerette volna a bűnözés végét, nem egyezett bele önként a kopaszok felbérlésébe, így az ilyesfajta adó kirovása és behajtása rablás.

Az állam létét támogató személyeknek semmi problémájuk nincs az ilyen rablással, vagy azzal, hogy az állam nevében zsoldosok bezárják vagy meggyilkolják azokat, akik szeretnék saját és környékük védelmét önkéntes, piaci alapon megoldani. Épp ezért az a kérdés, hogyan szorítaná vissza a szabad társadalom a bűnözést, egy teljesen hamis előfeltételezésen nyugszik, mégpedig azon, hogy az állam visszaszorítja azt. Igazából az állam intézménye, mely az előző évszázadban 262 millió saját alattvalóját gyilkolta meg, a bűnözés rendszerezett, szisztematikus csatornája, melyen keresztül egy maffiaréteg legálisan képes kizsákmányolni, elnyomni és uralni áldozatát. A bizonyítási kényszer teljes mértékben annak a vállán nyugszik, aki az államot támogatja, mivel az állam maga a bűnözés.

Ezenfelül az állami rendőrség munkája semmiképp nem nevezhető hatékonynak. Hiszen mit is csinál a rendőrség? Mindenekelőtt előfeltétele a rablás, hiszen az adókon át való szisztematikus kizsákmányolás nélkül lehetetlen volna kifizetni a dolgozókat. Ezekután a rendőrség egyetlen dolga várni a hívást, amely közli velük, hogy valakit kiraboltak, megerőszakoltak vagy meggyilkoltak. Erre a rend őrei megjelennek, helyszínelnek, esetleg krétavonalat rajzolnak a holttest köré, majd elkezdik felderíteni és keresni a bűnelkövetőt. A nyomozás sikerében csak az igazán naiv bízhat, hiszen a rendőrségnek nem áll érdekében mindenáron előkeríteni a bűnözőt: nem veszítik el állásuk, nem veszítik el fizetésük, nem éri őket megrovás és nem kell kártérítést fizetniük. Miért? Egyszerűen, mivel a rendőrség nem piaci szereplő. Nem köti őket szerződés, amelyet teljesíteniük kell, nem veszítik el vásárlóikat, ha minősíthetetlen munkát végeznek és nincs versenytársuk, amely teljesítményre késztetné őket, és bukásukkor magához vonzaná a vevőket. Végül pedig ha sikerül elfogniuk a tettest, legális rabláson keresztül pénzelve börtönökben tartják azt, a bűnöző és az állam áldozatának pénzén etetik, biztosítanak számára lakhatást és egy relatíve békés, erőfeszítést nélkülöző környezetet.

Mindennek tetejében meg kell jegyeznünk, hogy eddig a minarchista pozíció ellen érveltünk, mely szerint az állam egyetlen funkciója az éjjeliőr szerep, a védelem biztosítása. Azok pedig, akik a közbiztonság kérdését hozzák fel egy olyan állam védelmében, ami túlmerészkedik az éjjeliőr szerepen, az erkölcsi felsőbbrendűség képmutató maszkját húzva próbálják igazolni a történelem leggyilkosabb és korunk legpusztítóbb erőszakszervezetét.

Helyére téve a kritikusokat, fedezzük fel, hogyan is működhetne a rendvédelem és igazságszolgáltatás piaci keretek között. A kiváló jövőlátók által legtöbbször hangoztatott kritika az, hogy ilyen gazdasági helyzetben a piaci versenytársak egy kaotikus háborúban addig mészárolnák egymást, amíg az egyik győztesként emelkedik ki, amely vállalat aztán erőszakkal uralkodhat a társadalom felett, így helytelen ellenezni az államot, amely erőszakkal uralkodik a társadalom felett. A valóságban persze egy vállalat sem működik így: a vezetőség felelősséggel tartozik a befektetők és részvényesek felé, akik egy szörnyű legális háborún keresztül megkínoznák és a hajléktalanságig perelnék a szerződésszegőt. Nehéz lenne eladni azt az üzleti modellt, hogy lemészárlunk mindenkit, aki ellenkezik, majd kizsákmányoljuk a várost, és egy ilyen hadjárat már a kezdetekor megállna, hiszen annak vezetője nem egy állam, aki kedvére adóztathat vagy nyomtathat pénzt, és hamar elfogyna a rendelkezésre álló forrás, esetleg a bank befagyasztja a számlát, és számos egyéb probléma, amelyet a Háború témakörben már megbeszéltünk.

Egy ilyen vállalat célja megelőzni azt, hogy vásárlói csalás és szerződésszegés illetve erőszakos fizikai támadás és rablás áldozatai legyenek, illetve ha bármi ilyen történik, kártéríteni és képviselni a vásárlót más személyekkel való konfliktusában.

A csalás és szerződésszegés megelőzésének egyszerű megoldása az, hogy az ember kizárólag olyan személyekkel üzletel, akik eddig következetesen becsületes és tisztességes módon üzleteltek más személyekkel. A más emberekkel való üzletelés kockázati tényezője a gazdasági életben a védelmi és biztosítási szolgáltatások árában jelenik meg: ha a vásárló megbízható emberekkel üzletel, a biztosítási számla alacsony lesz, ha pedig sorozatos csalókkal, a biztosító talán egyáltalán nem is fogja képviselni az ügyben. Az egymással versengő cégek kénytelenek lennének megosztani a társadalom bizonyos tagjainak megbízhatóságáról gyűjtött információt, hiszen ha az egyik megtagadja az ilyesfajta együttműködést, várható, hogy a többi vállalat sem fogja megosztani vele az összegyűjtött adatot, amely hiányában képtelen hatékony munkát végezni, és hamar alulmarad a versenyben.

Csalás esetén az áldozat kapcsolatba lép saját biztosítójával, aki aztán tárgyalások útján kártérítést követel az elkövetőt képviselő cégtől. Végül pedig a bűnöző fizetne kártérítést saját biztosítójának az előzőekben közösen megállapodott szerződés irányelveinek megfelelően, mint például betanított munka egy bizonyos ideig és pszichológiai segítség igénybevétele. Ezt persze meg is tagadhatja a bűnöző, viszont abban az esetben elveszíti konfliktusbeli képviselőjét, amely következménye az, hogy mindenki túl kockázatosnak fogja találni a vele való kereskedést.

A közvetlen következménye a szerződésszegésnek ilyen környezetben a gazdasági kiközösítés. Ha a tulajdonosok biztosítója túlságosan megemeli az árat, amikor a tulajdonos egy szerződésszegővel üzletel, az embereknek egyre kevésbé lesz profitáló üzletelni egykori bűnözőkkel, és aki sorozatosan követ el ilyesfajta bűncselekményeket, azokkal előbb-utóbb nem fognak kereskedni utcák és terek, boltok és plázák, benzinkutak, szálláshelyek tulajdonosai.

Az alapelvek hasonlóak, viszont a büntetés valószínűleg sokkal nagyobb mértékű lenne gyilkosság, fizikai és nemi erőszak következtében.

Ezután áttérhetünk a bűnmegelőzés kérdésére. Régóta ismert tény, hogy a gyermekbántalmazás nagyban hozzájárul a depresszió, az öngyilkos hajlam, a droghasználat vagy az erőszakosság kialakulásához, rövidíti az áldozat élettartamát. Azon felül, hogy az erőszak kezdeményezése tiltott a szabad társadalomban, így az bűnnek számít, a fizikai kényszer alkalmazása gyermekek ellen erőszakos és antiszociális viselkedészavarokat eredményez és csökkenti a gyermek intelligenciaszintjét.  Röviden, hatalmas mennyiségű bizonyíték támasztja alá a hibás nevelés és erőszakosság, felnőttkori devianciák közötti összefüggést.

A bűnözés megelőzése a gyermekkorban kezdődik, így a szülők ösztönzése a helyes gyermeknevelésre a leghatékonyabb módja az erőszak megállításának. Ez ösztönözhető gazdasági módszerekkel, mint például a védelmi szolgáltatás árának csökkentése a gyermek fejlődésének szakértői vizsgálata fejében vagy, ha beleivódik a gyermekbántalmazás következményeinek ismerete a köztudatba, társadalmi módszerrel – ilyen például a kiközösítés, amely hasonló idegi reakciót vált ki az agyban, mint a fizikai kínzás – hiszen akkor szomszédai úgy néznek arra, aki fizikai erőszakot használ saját gyermeke ellen, mint aki szó szerint aláássa társadalmuk békéjét és rendjét.

 Ide kattintva támogathatod az oldal fenntartását.

Kommentek