Olvasási idő: 12 perc

A következőképp kezdi a Kettős Mérce egyik szerzője “Szomorú vasárnap, így is és úgy is” című bejegyzését:

Már 2008-ban írtam arról, hogy vasárnap ne legyenek nyitva a nagyobb áruházak, bevásárlóközpontok.

Egyszerűen nem tudom megérteni ezeknek az embereknek a gondolkodásmódját. Hogyan juthat el valaki a diszfunkcionalitás azon szintjére, ahol úgy gondolja, jogában áll és helyes erőszakkal kényszeríteni másokat, azért, mert vasárnap van. És persze ezt is a legnagyobb irracionalitással teszik, mert ha valaki más fogna a szerző fejéhez fegyvert, és mondaná neki azt, hogy vasárnap nem ehetsz, nem ihatsz, nem mehetsz fel a Facebookra vagy nem olvashatsz könyvet, fel lenne háborodva és igazságtalannak gondolná, míg ő magaslóról diktálja, ki, mikor, hogyan használhatja saját testét.

Rémisztő, a cél szentesíti az eszközt eszméjének vallása, melyet a baloldal Hitlertől Sztálinon át minden szocialista vezetőig készséggel használt. Azok az emberek, akik úgy gondolják, nekik joguk van kényszert alkalmazni, hogy embertársaik életét saját akaratuk szerint  formálják, azok beteg és veszélyes emberek, és gyomorforgató olvasni, ahogyan nyugodtan gondolkodnak azon, hogyan kényszerítsenek másokat. Az államizmus hívői, úgy a cikk szerzője nem többek, mint bűnözők, akiket megkímél a törvény.

Úgy gondoltam, hogy a fogyasztás- és egyben pazarláscentrikus életforma egy cseppet sem természetes, sőt kifejezetten mesterséges kreálmány, eltorzítja a személyiséget és az emberi közösségeket is.

Én pedig úgy gondolom, hogy a Kettős Mérce oldala nem természetes kreálmány, ami eltorzítja a személyiséget és az emberi közösségeket. Ettől még nem áll jogomban kinyilatkoztatni, hogy aki a Kettős Mérce oldalát szerkeszti, az bűnöző, és elrángatni otthonról, bebörtönözni azokat, akik dolgoznak rajta.

De eltekintve attól, hogy milyen erőszak és sötétség rejlik a szerző lelkében, egyáltalán mi az a pazarláscentrikus életforma? Pazarláscentrikus volna az, ahogyan egyre több és több ember helyet talál magának gazdaságunkban, és munkájával képes értéket teremteni másoknak? Hiszen amikor belépek a Tescoba, a szemem elé tárul emberek százmilliójának munkája, akik kívánnak megélni, családjuknak ételt, otthont, biztonságot nyújtani; minden terméket tíz- és tízezer ember együttműködése hozott létre, kezdve attól, hogy kifúrták az első csepp olajat, learatták az első szál gabonát vagy a bányák falát a legelső csákány érte, majd szállították és feldolgozták a kinyert erőforrásokat újra meg újra, munkás kezek ezrei dolgoztak rajta tehetséges vállalkozók irányítása alatt, amíg a világ minden táján elkezdődött folyamatból létrejöhetett csak az az egyetlen termék, amit a vásárló először meglát, és amely mellett ott hever a polcokon másik százezer.

A fogyasztáscentrikus életforma a világ, amelyben mindenkinek van helye. Itt mindenki részesülhet a másik munkájának gyümölcséből, ha ő is kikutatja, hogyan tud értéket nyújtani a másik ember számára. Talán ez volna személyiség- és közösségtorzító? Ha abból a személyiségből indulunk ki, amit a szerző tanusít, amelynek alapja a vallott jog a kényszer használatára, ha valaki másként cselekszik, mint ahogyan elvárjuk, és abból a közösségből indulunk ki, amelyet ez a személyiség képez, az államista rémálomból, amelyben mindenki azt lesi, hogyan rabolhatja ki és kényszerítheti a másikat az államon keresztül saját javára, a fogyasztáscentrikus életforma tényleg torzít, hiszen a vérszomjas ember számára torz és idegen a fény.

12472837_931493806964549_1942579215597239794_n

A kereskedelemből már akkor sok olyan hang jött, hogy az ott dolgozók képtelenek normális életet élni, mert pont a hétvégéken kell a legtöbbet dolgozniuk a családos, azaz gyermekeket nevelő embereknek. Nekik egy keddi vagy szerdai szabadnap nem lehetett egyenértékű egy hétvégivel.

Saját álmaihoz képes nagyon kevés ember képes normális életet élni. Szinte mindig van feljebb, és szinte mindig van több, amire az ember szomjazik, abban a hitben élve, hogy majd ha odaér, és ha az az egy vágya beteljesül, végre boldogság lesz az élet. Az igazság az, hogy a normális élet sosem a körülményektől fog függeni, hanem attól, hogy az ember képes-e békésen együttélni a napról napra elkerülhetetlenül jelentkező problémákkal. És mivel az ember mindig vágyni fog valamire, az állam mindig megidézhető, mint hamis gyógyír, amely eltüntetheti az ember szenvedését. De vajon nem elvárható embertársainktól, hogy viseljék a felelősséget saját döntéseik után? Ha ezek az emberek rabolnának vagy gyilkolnának, a szerző bizonyára felelősségre vonná őket és támogatná büntetésüket, akkor miért tépjük ki kezükből a felelősséget aziránt, hogy milyen életet választottak maguknak?

Úgy gondolom, pontosan ez a gondolkodásmód az, amelyik a legnagyobb kárt és boldogtalanságot okozza a magyar társadalom számára. Amíg az emberek képtelenek felelősséget vállalni saját életükért, a hatalomhoz fognak folyamodni segítségért. Az elmúlt bejegyzésekben láthattuk, hogy minden gazdasági beavatkozás, amit az állam tesz, káros, és a segítségért fohászkodók még szörnyűbb helyzetbe kerülnek majd, mert nem élnek felelősségteljesen és nem veszik saját kezükbe életük irányítását. A helyzet addig fog súlyosbodni, amíg a társadalom meg nem érti, hogy nem kérlelheti folyton a kormányt, hogy kényszerítse és rabolja ki felebarátját, aki felelősen élt és szorgalmasan dolgozott.

Vegyük például ezt a helyzetet, amelyet a szerző fölvázol.

[…] képtelenek normális életet élni, mert pont a hétvégéken kell a legtöbbet dolgozniuk a családos, azaz gyermekeket nevelő embereknek.

Ha egy pillanatra belegondolunk, az ilyen helyzetbe az egyén saját, rossz döntései vezetnek. Elsősorban a kereskedelemben dolgozni, főleg mint eladó vagy árufeltöltő szégyen bárkinek, aki nem diák vagy pályakezdő. Miért nem volt hajlandó hősünk tanulni és továbbképezni magát, még mielőtt szülő lett volna? A napi nyolc óra munka mellett nem lett volna elég ideje, melyet befektethetett volna hosszútávú célok elérésébe? Jobb ötlet volt gyermeket vállalni ahelyett, hogy felépített volna magának egy biztos életteret, ahelyett, hogy a gazdaság belépő szintjein marad?

Továbbá hősünk nem gyermeket nevelő ember. Hősünknek gyermeke van, de az állam neveli fel őt. Ha feltételezzük, hogy nő, találhatott volna magának egy szorgalmasan dolgozó férjet és spórolhattak volna, mielőtt gyermeket vállalnak. A gyermeknevelés nem azt jelenti, hogy megszülöm, egy-két évet otthon maradok, majd beadom az állami intézménybe és tovább élem az életem; a gyermeknevelés egy teljes munkaidős állás, ami megköveteli a felkészülést és a hosszútávú, előrelátó tervezést.

Aki nem tervez előre, aki nem áldozza fel a rövidtávú élvezetet a hosszútávú, boldog életvitelért, bizony képtelen lesz normális életet élni. Erre viszont nem megoldás az erőszak. Ha a munkáltató és a munkavállaló önként aláírnak egy szerződést, melyben a dolgozónak vasárnap is be kell mennie, majd hirtelen rájön, hogy neki – természetesen -jobb lenne otthon, nem áll jogában erőszakot kezdeményezni a munkáltatója ellen, ha be akarja tartatni az önként aláírt szerződést, a törvény a vasárnapi zárva tartásról pedig éppen ez volt.

Két oka van annak, hogy emberek nem hoznak felelős és helyes döntéseket: az egyik az, hogy senki nem volt az életükben, akiről mintázhatták volna a hosszútávú gondolkodást és előrelátást, a másik pedig az, hogy egészen addig, amíg ki nem kerültek a világba, valaki mindig védte őket döntéseik következményétől. Természetesen itt nem arról beszélünk, hogy a szülők nem hagyták, hogy higítót igyon a gyerek, de megfosztották az önálló döntéshozataltól és felelősségvállalástól, ami egy dehumanizáló, degradáló módszer. Ha elvesszük az embertől azt, hogy átélje és viselje tettei következményének teljes súlyát, alapvető önrendelkezési jogától fosztjuk meg. Tehetjük ezt szeretet nevében, de az igazság az igazság marad: soha nem lesz képes felelős döntést hozni.

És azok, akik a dolgozókat védik saját tetteik következményétől a legrosszabb bántalmazásnak teszik ki őket, hiszen csak megismétlik velük azt, ami miatt ott kötöttek ki, ahol; megfosztják őket szabad akaratuktól, ami nélkül nem emberek, pusztán célokra felhasználható eszközök maradnak.

A valódi baloldalon, azaz az MSZP-től balra az álláspontom inkább elfogadott volt, mivel mi tényleg azon voltunk, hogy a kapitalizmusnak és a kapitalistáknak legyen rosszabb, a dolgozóknak pedig legyen jobb.

Az őszinteség tisztelendő. Tisztelendő, hogy nyíltan vállalják hogy céljuk nem az, hogy képes legyen mindenki egy gazdasági rendszerben együttműködve élni és termelni, hanem erőszakkal – mert amikor az egyiknek jobb, míg a másiknak rosszabb, az mindig erőszak – megosztani az embereket kapitalistákra és dolgozókra, és tisztelendő, hogy bevallják, nem azt az egyetlen rendszert támogatják, ami képes hatékonyan egyszerre mindenkit segíteni, hanem az államizmus tömeggyilkos káoszát.

11139443_936571329790130_3515025148307746060_n

A magyarországi szegénység egyik legnyilvánvalóbb bizonyítéka, hogy a társadalom alsó kétharmada mérhetetlen dühvel fogadta azt, hogy heti szabadnapjai egyikén elvették tőle azt az örömet, hogy „vásárolhatott” és valakinek érezhette magát a plázákban.

Milyen szomorú lehet szocialistának lenni… Mennyi sérülést és bántalmat kell elszenvednie gyermekkorában ahhoz, hogy felnőve ennyire megteljen méreggel…  Ahelyett, hogy a világot és a kereskedelmi csomópontokat úgy látnák, mint az emberi békés együttműködés, az agressziómentes szabadság kiteljesülése, ahol mindenki önmagáért dolgozik és önmagáért vásárol, mégis másokat segít vele, és pénztárcájával dönt, ki érdemes a gazdagságra, és kinek kell új munka után néznie, ahelyett, hogy a plázákra, mint a civilizáció koronájára tekintene, toxikus gyűlölettel támad mindenre, ami békét és értéket teremt nem csak egy kis rétegnek, hanem minden résztvevő számára, és hatalmas mértékben megveti azokat, akik részt vesznek akár csak pár forintjukkal is a jövő építésében, hogy gazdagabb legyen az ember és hogy egyre pazarabb és békésebb életet éljen.

Milyen szomorú lehet szocialistának lenni, nem csak azért, mert a történelem rossz oldalán áll, és ötven, száz vagy kétszáz év múlva úgy fog rájuk tekinteni a jövő, mint azokra, akik felgyújtották az Alexandriai könyvtárat, vagy akik Hitlert vagy Sztálint éltették, életüknek pedig csak a Gonosz Névtelen Sírja állít majd emléket, hanem azért is, mert egész életüket öngyűlöletben kell élniük. Míg mások megtisztelve érzik magukat, hogy részt vehetnek szó szerint a civilizáció építésében azzal, hogy vásárolnak, és ha felnyitják a szemüket azt látják, hogy saját önérdeküket hajszolva millió és millió ember megélhetését segítik, az ilyen szocialisták, mint a szerző nem tehetnek mást, mint megvetik és ostorozzák önmagukat, amikor az ösztöneik erősebbek, mint gyűlöletük, és bevásárlással nekik is hozzá kell járulniuk világunk javításához, míg mindent megtennének hogy pusztulni lássák azt.

Persze a szerző mindent megtesz azért, hogy olvasóit is megfertőzze gyűlöletével, mint ahogy a következő idézet is mutatja, és valamennyire sajnos sikerül is neki:

Tanulság bőven adódik a baloldal számára is. Legfőképpen az, hogy addig, amíg az ország többsége csóró, addig ne terelgessünk senkit ki a bevásárlóközpontokból a kulturáltnak gondolt szabadidős tevékenységek irányába, mert sajnos a tágas, világos és fűtött terek ma talán az egyetlenek, ahol ezt a csóróságot az emberek feledni tudják.

A terelgetés igen pontos szóhasználat, hiszen a szerzőhöz hasonló szocialista és államista emberek mindig terelgetni és irányítani, kopasztani való nyájként tekintettek az emberiségre, de végül itt egy anarcho-kapitalista koan, amin érdemes elmeditálnia mindenkinek, aki a szerzővel ért egyet: vajon mennyire jó és értékes ötlet, mennyire tölt fel boldogsággal az a “kulturáltnak gondolt szabadidős tevékenység,” amire kényszeríteni kell az embereket?

 Ide kattintva támogathatod az oldal fenntartását.