Próbálok a leginkább változatos lenni, és a tankönyvektől a magyar hírportálok skálájáig mindenhonnan válogatni a kritikai elemzés áldozatait, és próbálom elkerülni a Magyar Időket, mert minden alkalommal görcsbe rándul a gyomrom a nyílt propagandától, kendőzetlen őrültségektől meg a több ezer lájktól, és olyankor kissé elveszítem a hitem. Mégis, Ellenpropaganda név alatt illő az átlagosnál több figyelmet fordítani nem csak a populáris mémekre és mítoszokra, hanem a nyílt kormánypropagandára, ígyhát a bejegyzés alanya a Magyar Időkön megjelent, Sebes Gábor önkormányzati képviselő tollából származó “Álom a jó közoktatásról” című írás.

Néha álmodozom. A Civil Közoktatási Platform által kihirdetett Tanárok 12 pontja olvasásakor azon kezdtem álmodozni, hogy én dolgozhatom ki az általuk követelt új alapokra helyezett közoktatási rendszert.

Tipikus politikus.

Az ilyen álmokkal az a probléma, hogy tényleg semmi valóságalapjuk nincsen. Amikor egy ember elkezd azon gondolkodni, milyen terméket vagy szolgáltatást állítson elő, amellyel értéket teremthet mások számára, álmodozhat és gondolkodhat a terméke külsején és funkcióján, de a végső ítéletet a vásárló hozza terméke és álmodozónk sorsa felett, a szabad piac dönt arról, helyesen használta-e fel a számára rendelkezésre álló erőforrásokat hősünk akkor, amikor a termék kikerül a polcokra, és vagy megvásárolják, vagy sem. Előtte minden más csak spekuláció és fantázia. Bár a jó vállalkozót az különbözteti meg a rossztól, hogy sikeresen képes megjósolni a jövőbeli piaci keresleteket, ez mind csak teória, amely igazát a piac dönti el.

Amikor egy ember elkezd álmodozni arról, hogyan hozna létre valamit, viszont azért vásárlói nem önkéntesen, hanem kényszerítve fognak fizetni adók formájában, az ember nem tudhatja, milyen munkát végez. Azt biztosan tudhatja, hogy azokat az erőforrásokat, amelyeket felhasznál, elpazarolja, hiszen, mivel nem önként fizetnek számára vásárlói, a vásárlói nem azt a szolgáltatást tartják értékesebbnek pénzüknél, amelyet ő nyújt. Ezután minden más, minden tervezés és álmodozás kizárólag érzéstelenítő, hogy ne fájjon annyira a rabló késszúrása.

Ha én lehetnék a magyar közoktatás atyja, mindenekelőtt a világhírű magyar agykutatókhoz fordulnék, hogy megtudjam, a memóriakutatás legújabb eredményeit hogyan lehet hasznosítani az oktatásban.

Mi van, ha a gyermekek zsebében olyan szuperszámítógép lapul, amely másodpercek alatt képes előhívni bármely információt? Mi van, ha a gyermekeknek nincs szükségük emlékezetük fejlesztésére, hogy visszaismételjenek ötven könyvnyi információt, hanem helyette más, fontosabb képességeket kívánnak? Mindez csupán kérdés marad, hiszen szüleiket kényszeríti az állam az iskola fenntartására, és választ csak akkor kapnánk, ha önként fizethetnék meg azt.

Nem lennének tantárgyak, hanem az egész tananyag a problémamegoldás körül csoportosulna: ahogy az emberiség sorban feltárta a természet titkait, azt modellezném az életkori sajtosságoknak megfelelően.

És mi lesz, mikor a felnőttkort elért, végző diákok egyszerre azt kérdezik: tizenhétezer óra problémamegoldás után, miért nem vagyok képes nyelvet beszélni, munkát találni és megélni? Tizenkét év oktatás után, miért nem rendelkezem semmi tudással? Vajon tényleg ez volt a legjobb, amit kaphattam? Pénzvisszafizetési garancia természetesen nincs, szerződést senki sem írt alá, és nem kaphatom vissza elrabolt gyermekkoromat. Problémát tudok megoldani, viszont épp azzal a problémával találom szemben magam, hogy úgy oktattak, ahogy senki sem kérte, azt oktatták, amiről nem tudták, oktatni kell-e, én pedig húsz évesen kezdhetek el ténylegesen értékesíthető tudást tanulni.

Ha a szerző úgy gondolja, ötletei legalább olyan jók, hogy nem kell erővel kényszeríteni a polgárokat azért, hogy fizessenek érte, nyisson egy iskolát a szabad piacon, és tegye próbává álmait a gyakorlatban, nem az állam hatalmán keresztül, hanem az egyetlen olyan közegben, ahol embertársai valóban dönthetnek életük folyamáról pénztárcájukon át. Ha pedig ezt nem hajlandó megtenni, az nem mondja el épp azt, hogy ez egy szörnyű ötlet?

Nagyon sok videó, interaktív számítógépes feladat segítené a tanítást. Minden gyereket aktivitásra késztetnének a feladatok, mindenkit lekötnének.

És mi lesz azokkal, akik nem lekötözésért járnak oda, hanem azért, mert tíz éven belül át kell venniük a családi céget? Mi lesz azzal, aki, bár élvezi az interaktív, számítógépes feladatokat, mégis tudja, ha fizikus, mérnök, vagy a mesterséges intelligenciát kutató szakember szeretne lenni, ez számára csak időpazarlás, hiszen ezt az időt úgy is tölthetné, hogy saját szakterületében készül. Senki ne gondolja másképp, a jelenleg érettségiző diákok éppúgy rendelkezhetnének doktori fokozatú képzettséggel a tizennégy évnyi oktatás után, csak a szerzőhöz hasonló álmodozók az idők során úgy gondolták, oktatási ötleteik olyan nagyszerűek, hogy erőszakkal tartatják be őket, és az iskolák kisiklottak a diákok figyelembevételétől olyan intézményekké, amelyek az állam hatalmán át tartják távol a munkaerőpiactól a fiatal és erőteljes populációt, az idősődő szavazóbázis nagy örömére.

A hátrányos helyzetű gyerekek együtt dolgoznának a legjobb helyzetű tanulókkal, a gyengék pedig az erősekkel. Ez lenne az igazi integrált oktatás.

Bizony az lenne, egy csodálatos közeg, ahol a hátrányos helyzetű gyerekek, akik genetikailag örökölték intelligenciaszitjüket, és azt semmilyen oktatás nem fogja megváltoztatni, akik szenvednek írni és olvasni tanulni, arra kényszerültek, hogy együtt dolgozzanak korunk legzseniálisabb diákjaival, akik – bár ők úgyszint örökölték értelmi szintjüket – képesek volnának egyetemi szinten teljesíteni. Amikor összerakjuk ezt a két gyermeket, a hátrányos helyzetűből nem lesz hirtelen zseni, hiszen ezek genetikai adottságok, a zseni pedig unatkozni fog, és el fogja pazarolni idejét és életét arra, hogy a tanárok munkáját végezve a gyengébbeket tanítsa.

Összerakni két olyan gyermeket, akik között akkora az értelmi különbség, hogy vitatható, hogy ugyanabba a fajba tartoznak nem integrált oktatás, ez intézményesített rabszolgaság.

A matematikai, fizikai, kémiai, biológiai feladatok mindig egy történelmi korszakba lennének beágyazva, ami megmutatná, akkor miért éppen ezeknek a problémáknak a megoldása merült fel. A kortárs irodalom és zene alkotásait is ennek részeként mutatnám meg, a korszellemet próbálnám meg érzékeltetni. A gyerekek szerepjátékokat kapnának az adott korból, az egymással szemben álló nézeteket egymás után eljátszhatnák, ezzel javulna empátiájuk.

Valószínűleg csak ismétlem magam, de nem lehet elégszer elismételni, hogy nem működhet a központi tervezés.

Képzeljük el egy pillanatra ezeket az ötleteket nem állami, hanem magánintézmény szolgáltatásaiként. Tegyük fel, mint szülő, épp iskolát keresünk a gyermekünknek, és különféle szórólapokat és kiadványokat nézegetünk, amelyben az iskolák összefoglalják saját szolgáltatásaikat.

Ha egy központi hatalom kényszerítené őket, hogy az általa előírt tantervet kövesse, napi hat órában tanítsa azokat a tantárgyakat, amelyeket mi is tanultunk, természetesen a választék igen csekély lenne. Ha viszont az állam nem kényszeríti a vállalkozókat, és szabadon hozhatnak létre olyan szolgáltatást, amilyet jónak látnak, a fentebbi idézet csupán egy volna a számos lehetőségünk közül.

Ezen felül, mivel semmi nincs ingyen, feltüntetett árat is találunk a szórólapokon és katalógusokon. Az egyik olcsóbb, a másik drágább, az egyik intézmény olyan tanítási rendszert fejlesztett ki, ahol a diákok szinte egymást tanítják, így az megfizethető a legszegényebb rétegnek is, a másik iskola Nobel-díjas professzorokkal taníttatja a diákokat, tehát az nyilván sokkal drágább. Úgy, mint a boltban az élelmiszerek között, itt is pontosan lehetőségünk nyílik a számunkra leginkább alkalmas szolgáltatást kiválasztani a lehetőségek végtelen tárházából.

A kérdés az, hogy a sok iskolából, amelyek közül az egyik szerződéses megállapodásban ígéri, hogy nyolc év múlva hétszámjegyű fizetése lesz a diáknak, a másik azt tartja célnak, hogy, míg szakmát is tanít, a gyermek lelkivilágát is ápolja, satöbbi és satöbbi, azt választanánk-e és azon az áron választanánk-e, amelyel a szerző elképzel, és annyiért, amennyiért az állam képes létrehozni azt?

Az állam nem képes olyan szolgáltatást nyújtani, mint a szabad piac. Központi tervező nem tudhatja, mi a jó és értékes alattvalóinak, mivel azt kizárólag a nyereség és veszteség tükréből lenne képes megállapítani, amely állami intézmények fenntartásánál nem létezik. Természetesen, iskolába valószínűleg sokan szeretnék íratni gyermeküket, de nem lehet egyenlőségjelet húzni iskola és iskola között, épp úgy, ahogy nem lehet egyenlőségjelet húzni élelmiszer és élelmiszer között, hiszen a májkrémes zsömlétől a Trump Steaken át a kaviárig, annak számtalan variációja létezik. Központilag előírni, hogy mostantól mindenki azt az ételt fogja enni, amit egy miniszter megálmodott, és aztán azt gondolni, hogy ez mindenkinek a legjobb és önként is ezt választaná éppen ugyan olyan őrület, mint állami intézményként üzemeltetni az oktatást.

Ezt a következtetést a szerző is belátja, hiszen a következő két bekezdésben azt sorolja, kikben, milyen okokból váltana ki ellenérzést és tiltakozást az általa megálmodott oktatási rendszer. Mégis, a következőkkel fejezi be:

Kis álmodozásom eredménye: nem az a nehéz, hogy kitaláljuk a nagyon trendi, nagyon XXI. századi oktatást, hanem az, hogy mindnyájan mögé tudjunk állni.

De ez kissé olyan, mintha, az előző, élelmiszeres példát használva, azt mondanánk, “nem az a nehéz, hogy kitaláljuk, mit egyen az egész ország, hanem az, hogy mindenki le is tudja nyelni azt.”

Ez az alapvető különbség a piac és az állam között. Amíg az állam úgy oldja meg a problémát, hogy mindenkivel elfogadtatja azt az egy, erőszakkal létrehozott döntést, a piac próbál minden szükségletre kínálatot nyújtani.

Ha nem tudunk konszenzusra jutni, nem lesz változás.

A változás akkor fog történni, amikor az emberek szabadon vásárolhatják meg a számukra megfelelő szolgáltatást. Mivel az állam kényszerrel és erőszakkal tevékenykedik, míg a szabad piacgazdaság az önkéntes, kölcsönösen hasznos üzletkötések által kialakuló társadalmi hálózat, konszenzus kizárólag akkor jöhet létre, ha nem az állam termeli az oktatást. Olyan helyzetben találjuk magunkat, hogy a rabló, miután kést szorítva nyakunkhoz elvette pénztárcánkat, együttműködésről és konszenzusról beszél. Azt gondolja, lehetséges a kölcsönösen hasznos üzletkötés olyan helyzetben, amikor az egyik fél fejélhez fegyvert fognak. Néha magam sem tudom elhinni, milyen őrült vallás az államizmus.

Ide kattintva támogathatod az oldal fenntartását.

Kommentek