Leegyszerűsítve a szabadság- és a kényszeralapú társadalmi rendszert vagy emberi interakciót – a kapitalizmust és a szocializmust – meghatározhatjuk őket úgy is, hogy az előbbi a kölcsönösen hasznos, a második pedig az egyoldalúan kedvező interakció. Az az emberek közti viszony, amely önkéntes alapú, kizárólag akkor valósul meg, ha mindkét fél úgy gondolja, hogy jobban jár vele; míg az a viszony, amelyben az egyik fél erőszakot vagy kényszert használ a másik fél irányítására, kizárólag az agresszornak kedvez.

Itt többnyire arról beszélünk, hogy az utóbbi, az agresszív viselkedés törvényesített intézménye milyen pusztító hatással van az egész közösségre, illetve arról, hogy hogyan válna a világ élhetőbbé, ha minden emberi interakció önkéntes alapú volna. A jelen bejegyzés kölcsönösen kedvező emberi viszonyok anatómiáját taglalja, méghozzá elsősorban nem gazdasági, hanem szociális nézőpontból.

Az ilyen témákra azért van szükség, mert az Ellenpropaganda olvasóközönsége alapvetően kétféle emberből áll – melyek számos esetben fedik egymást. Az egyik a természetes filozófus, aki képes tudatos irányítást gyakorolni elméje felett, és szembenézni az igazságokkal még abban az esetben is, ha azok teljesen ellentmondanak mindennel, ami eddig körbevette őket. Viszont az oldalon megfogalmazott érvek épp úgy vonzóak lesznek azok számára is, akiket nem a kristálytiszta logika, hanem a tudattalan lázadás vágya hajt egy ellenséges világ ellen – amit nyilvánvalóan a traumatikus kora gyermekkori tapasztalatok vezérelnek. 

Elsősorban ez utóbbi közönség számára létfontosságú megérteni a következő írást, annak érdekében, hogy elsajátítsák az emberi kapcsolatok azon nyelvét, amin valószínűleg hozzájuk senki nem beszélt.

negotiation_by_vablo-d86prk4.jpg
Ötletem sincs milyen képet lehetne a témába illően választani, de ezen a képen emberek beszélgetnek. Forrás.

Amikor két ember kapcsolatba lép egymással, elkerülhetetlen a nézeteltérések előfordulása. Minden ember más-más vágyakkal és célokkal bír, mások az elképzelései a jövőbeli tetteiről, és ezek az elképzelések néhány esetben teljes ellentétben állnak egymással. Legyen szó akár párkapcsolatról, akár barátságról vagy a szülő és a gyermek kapcsolatáról, a kapcsolat ilyen helyzetben próbára kerül, és kizárólag a két fél önismerete és elkötelezettsége segítségével állhatja ki a próbát.

Olyan esetben, amikor a két félnek alapvetően egészen más kívánságai vannak a következő lépéseket illetően, tehát nem egyeznek meg a szükségleteik, két választás lehetséges. Az első az elnyomás és hatalom útja, amelyet sajnos túl sokan használnak mind a nevelés, mind pedig a párkapcsolatok terén. Ezek azok a diszfunkcionális kapcsolatok, ahol a felek nem rendelkeznek az együttérzés és az önbecsülés képességeivel. Az önbecsülés híján valamelyik fél fel fogja áldozni saját céljai megvalósítását a másik fél akarata oltárán abban reménykedve, hogy a kapcsolat jövőjében egyszer ő kerül hatalomra, és ő használhatja majd a másikat saját célja véghezvitelében.

Nyilvánvalóan, ez a fajta toxikus kapcsolat nem kölcsönösen előnyös. A konfliktus feloldásának azon módja, amely mindkét fél számára kedvező megköveteli azt az alapelvet, hogy egyik fél se kívánja azt, hogy a másik meghajoljon az akarata előtt. Ahogyan Ayn Rand megfogalmazta:

Esküszöm az életemre és az iránta való szeretetemre, hogy soha nem fogok mások kedvéért élni, és őket sem kérem arra, hogy az én életemért éljenek.

Ismét, ez megköveteli az önbecsülés meglétét, és a tudását annak, hogy pontosan annyira jogot formálhatok a saját kívánságaim beteljesülésére, mint a másik fél. Ha valamilyen okból kifolyólag az egyik fél úgy gondolja, neki kötelessége behódolni a másik akarata előtt, és ha ütköznek az elvárásaik, az ő feladata áldozatot hozni a másik érdekében, lehetetlenné válik a kölcsönösen előnyös megoldás létrehozása, és így lehetetlenné válik az egészséges, kölcsönös tiszteleten és megértésen alapuló emberi kapcsolat.

10635921_10152559988339412_3259454146331548404_n.jpg

Amikor két fél céljai ütköznek, mindkét személy rendelkezik egy saját tervvel, ami teljesen összeférhetetlen a másik személyével. Ez az a helyzet ugyebár, amikor kizárólag az egyik fél kerülhet ki nyertesen. A konfliktus megoldásához az szükséges, hogy a két fél közösen megtaláljon egy olyan harmadik megoldást, amely egybeesik mindkét fél céljának megvalósításával, és amely vonzóbb és jobb terv, mint a két fél által előzőleg kitaláltak.

Tehát a két előzőleg kigondolt ötlet helyett egy új terv felvetése szükséges, amely mindkét fél számára értékesebb, mint az előző terve, így önként azt választja. Az új ötlet felkutatása egy kreatív feladat, amely idő- és energiabefektetést igényel mindkét fél részéről. Ahhoz, hogy felfedezzék az új tervet, először azt kell felfedezniük, hogy mik a két fél eredeti tervei mögött húzódó okok, milyen indíttatásból választotta pont azt. Tehát a konfliktuskezelés nem csupán a problémamegoldás eszköze, hanem elősegíti, hogy a két fél mélyebben megismerje önmagát és egymást, és így a kapcsolat erősítését aktívan szolgáló módszer is egyben.

A kölcsönösen előnyös megoldások keresése számos esetben váratlan és fájdalmas következményekkel jár. Mivel létfontosságú alapeleme az empátia, a mások érzéseinek, vágyainak és motivációinak értelmezése, azok az emberek, akik nem rendelkeznek empátiával, képtelenek ilyen konfliktuskezelési módszert alkalmazni, és amikor az ember ezzel a szándékkal közelít feléjük, hamar fény derül tökéletlenségükre.

Ha az ember nem hajlandó azt a hatalmi játékot játszani, amely elkerülhetetlenül azzal végződik, hogy az egyik fél saját érdekeit feladva fogja teljesíteni a másik fél akaratát, azzal feltárja a másik önimádatát és hitét abban, hogy ő ellenszolgáltatás nélkül jogosult a másik idejére és energiájára. Ez egy kegyetlenül megalázó és fájdalmas helyzet a nárcisztikus személyiség számára; megalázó, mert  rávilágít önimádatának hazug voltára, amely nem erényekre és értékekre hanem hazugságra épül, és fájdalmas, mert rávilágít arra is, hogy lehetséges az olyan konfliktusmegoldás, amely mindkét fél előnyére válik, csak épp saját környezete kisgyermekkorától kezdve azt választotta, hogy kihasználja és elnyomja őt, amíg végre ő vehette át a hatalmat.

Kizárólag azok képesek részt venni a kölcsönösen hasznos problémamegoldásban, akik aktívan járják az önismeret útját, hajlandóak szembenézni saját hibáikkal, és kijavítani azokat. Akik erre nem hajlandóak, azok elkerülhetetlenül erőszakosan meg fogják támadni – verbálisan, persze – azt, aki szembesíti őket a fájdalmas valósággal. Éppen ezért, a problémamegoldás ezen módszere nem csupán egészséges emberi kapcsolatokat teremt, hanem egyfajta immunrendszerként is szolgál, amely megvilágítja és eltaszítja azokat az ember környezetében élő személyeket, akik diszfunkcionálisak és toxikusak – és éppen ezért nem tanítják meg szülők vagy tanárok százezrei gyermekeiknek a kölcsönösen előnyős problémamegoldás anatómiáját.

Ide kattintva támogathatod az oldal fenntartását.

Kommentek